Buday-Biró család

SZIGETHALMI GYERMEKÉVEK

 
Szigethalmon lakott a négytagú Biró család, amikor ötödikként én is megszülettem. Természetesen ez se volt olyan egyszerű, mint ahogy később az én életem se. Igazolni látszódik az a tétel, hogy az ember már a születése pillanatában meghatározza jövőjét is. Ezt állítják az asztrológusok, s talán igazuk is van, s így alakult ez nálam is. Hiszen már a születésem pillanatában is gond volt velem. A méhen belüli elhelyezkedésem, vagy más egyéb komplikáció miatt nem természetes úton, hanem ún. „fogós” műtéttel jöttem erre a világra. Akkoriban ez még nagyon veszélyes beavatkozásnak számított.
A második probléma akkor volt velem, amikor már elbocsátottak a kórházból bennünket. Abban az időben az újszülött felneveléséhez az állam azzal járult hozzá, hogy tejet biztosított az anya részére. Ezt viszont jegyre adták ki. A jegyet akkor kaphatta meg a szülő, ha bemutatta a születési anyakönyvi kivonatot. Ezt viszont a kórházi igazolás után adták ki az anyakönyvi hivatalban. Tehát ment a levél a kórházba: igazolják a megszületésemet. Jött is a válasz postafordultával, hogy abban az időben és azon a helyen nem született senki. Ez a válasz bizonyára nagyon megdöbbentette szüleimet, hiszen én ott voltam teljes egészében: sírtam, ha enni kértem, s lehet, hogy máskor is. Tisztába kellett tenni, gondoskodni kellett rólam, mint egy csecsemőről általában. De a kórház szerint én meg se születtem.
Új levél, új kérvény a papír kiadása miatt! Most már megtalálhatták az adataimat, s a válaszlevélben igazolták, hogy azon a napon egészséges „érett” fiúgyermekként megláttam a napvilágot. Szerencse, hogy meglelték ezt a bejegyzést, mert ha ez nem történik meg, mind a mai napig úgy élnék, mintha nem is léteznék - legalábbis papíron! Már a születésem utáni időszakban gondom volt a hivatallal. Ezt a szokásomat később se hagytam abba. Talán ez volt az oka, hogy soha nem szerettem a hivatali dolgokat, főleg, ha nem láttam annak logikus értelmét.
Mesélték, hogy csecsemő-koromban jobban szerettem a teát, mint a tejet. Torkommal se volt semmi probléma, hiszen nap, mint nap edzésben tartottam: sírtam, üvöltöttem, ahogyan az illik. Ennek következtében nagyon sok időt töltöttem a babakocsiban, a kertünk végében. Sírásom odacsalogatta a szomszédokat, s ők vettek kézbe s ringattak, kényeztettek. Így legalább csend honolt egy darabig a környéken. Hozzászoktam a szomszédok pátyolgatásához, hiszen később, - mikor már járni tudtam - nagyon sokszor be-be tévedtem konyhájukba, hol csak egy kis játék miatt, hol egy kis ételért.
Bár szegények voltunk, de ennivaló mindig akadt. A szomszédok talán még szegényebbek voltak, de tőlük mindig kaptam egy-két falatot. Megkérdezték, hogy kaptam-e már enni. Én mindig nemmel válaszoltam, még akkor is, ha éppen közvetlenül az ebéd után mentem be hozzájuk.
Egy alkalommal éppen bableves volt az ebéd náluk, melyet kissé csípősre készítettek el. Én jó szokásomhoz híven betotyogtam egy-két falatért. Nem akartak adni belőle, tudván, hogy a csípőssége miatt az nem ilyen kisgyereknek való, de én követelőztem. Hát ők egy kicsit nevelő célzattal, – mármint ne hisztizzek mindenért, – adtak egy kanállal belőle. Én nagyon fancsali képet vághattam, mert megkérdezték:
- Na milyen volt?
- Tavanyú! - volt az én válaszom, és még kértem belőle. Ők persze nevettek rajtam, de azért újra adtak. Még évek múlva is ezt mesélgették nekem.
* * *
A hosszúkás vályogház a telek bal oldalán helyezkedett el. Az első fele két helységből állt, egy konyhából és egy szobából, melynek ablaka az utcára nézett. Ez volt a szomszédjainké. A mi részünk szintén egy konyhából és egy szobából állt, de a konyha mellett volt egy padlásfeljáró, melyet éléskamrának tudtunk használni. Az épülethez valamikor még egy helyiség tartozhatott, mert a mi bejáratunknál lehetett látni a házalapnak a többi részét, az ezen álló falak nyilván a háborúban semmisültek meg. A kertünk végében volt egy bombatölcsér. Az ide becsapódó robbanóanyag dönthette le a ház kert felé eső helyiségét.
A házat két család lakta, s ezáltal nyilván egymásra is voltunk utalva. Segítettük egymást, hol egy marék liszttel, hol néhány forinttal. Köztünk nem volt semmi probléma vagy veszekedés. Kisebb torzsalkodások, összezördülések nyilván előfordultak , de nem olyanok, amiért egy életre megharagudhattunk volna egymásra. Így békességben és nyugalomban teltek el az itt eltöltött évek s így maradtak meg emlékeimben is.
Nyáron kiült a két család meggyfa alá és ott beszélgettek, kártyáztak, vagy éppen sakkoztak a férfiak s beszélgettek a nők. Mi gyerekek a hűvösben homokoztunk, játszottunk. Télen közösen lapátolták el a felnőttek a havat, s együtt mentünk el szánkózni. Emlékszem olyan télre, hogy az ellapátolt hótól alig láttunk át az utca másik oldalára. Most visszagondolva erre az időszakra, lehet, hogy ez nem is volt olyan nagy hóakadály, csak mi gyerekek érzékeltük ilyennek, s tűnt minden látvány nagyobb mértékűnek, mint a valóságban. Emlékeimben előtűnik a Kassai utcában lévő Frey-domb, a szánkózó-domb, vagy a ház, melyben laktunk, az iskola épülete, ahová okosodni jártunk, azok bizony most sokkal, de sokkal kisebbnek tűnnek a régihez képest, pedig a méretük nem változott meg.

A mi házi-strandunk

A kertet közösen használtuk. Aki akart veteményezett, habár a silány futóhomokban nem sok minden termett meg. Amire a főzéshez szükség volt, abból azért valami mindig mutatkozott a konyhakertben: hagyma, zöldség, sárgarépa, sóska, karalábé, káposzta, bab és még ki tudja mi? Ezt mi apró gyerekek, ahogyan tudtuk, gyomlálgattuk, öntözgettük.. A locsolás se volt túlságosan egyszerű. Mivel kerekes-kút állt az udvaron, a felnőttek teli húzták a kút mellett lévő betonkádat vízzel, s ebből hordtuk ki a vizet a veteményre. Ez nagy melegben úgy történt, hogy késő este, vagy a reggeli órákban lett vízzel megtöltve a betongyűrű. Napközben ebben lubickoltunk, fürödtünk - ez volt a mi saját házi strandunk. Estére azért illő módon elhasználódott, bepiszkolódott a víz, így már alkalmatlan volt a mosakodásra, vagy fürdésre, ezért ezt kilocsoltuk a veteményre. Mikor kiürült, alaposan kisikáltuk, s jöhetett bele a friss víz, ami másnap délre kellően átlangyosodott, s így újra birtokba vehettük strandolás céljára..

 
Családunk a Kis-Duna partján

A csónakban a szomszéd lánnyal, Riával

Közösen jártunk ki a közeli erdőbe tavasszal ibolyát, nyár elején gyöngyvirágot szedni, vagy nyári időszakban a Kis-Dunára csónakázni, fürödni. Mivel az úszás tudománya ismeretlen volt családunkban, így elsősorban az otthoni lubickolás tűnt a legbiztonságosabbnak.
Gyermekkoromból az első olyan emlék, mely bennem nyomot hagyott az nem más, mint az óvodába járás keserve a nyári időszakban. Szerettem a gyerekek közösségét, s közibük szívesen is jártam, de a nyári időszak égetően fájdalmas emlékeket hagyott bennem. Szó szerint égetőket. Mivel szegények voltunk, hát mezítláb jártunk az óvodába, hideg időben azért felvettük a cipőnket, vagy szandálunkat. Az óvodába vezető út egy része hosszú szakaszon homokos volt. Ezt a homokot, a nyári nap úgy felforrósította, hogy azon cipő, vagy szandál nélkül átmenni problémát okozott nekünk, kisgyerekeknek. Ilyenkor ott álltunk a homokos út elején egy hűsnek számító fűcsomón s vártuk, hogy valaki jöjjön arra, aki átvisz bennünket rajta. Ez a várakozás legtöbbször sírással párosult. Sokáig ácsorogtunk ott a felmentésre várva, mivel ez a szakasz nem volt túlságosan forgalmas, tehát felnőtt se járt arra abban a napszakban.
S itt mutatkozik meg a szomszédok segítőkészsége, hogy a velünk egy házban lakó család nagyfia, Miki eljött elénk és a karjába véve bennünket, átvitt ezen a rémes szakaszon.
Családiasan éltünk a szomszédokkal. Az öreg nénit csak nagymamának hívtuk, bár nem a mi rokonságunkba tartozott. Ott élt még a Mimi néni a két lányával: Riával és a velünk hasonló korú Zsuzsával. A Ria, vagyis Mária nagylány lévén sokat vigyázott ránk. Erős lánynak ismertem, bármikor segítségre szorultunk, őrá mindig számíthattunk.. Felkapta a szenesvödröt, s játszi könnyedséggel bevitte a lakásba. A szobák meszelésekor is számíthattunk rá, hiszen a nehéz bútorok tologatása, illetve az ágyak kihordása nem számított könnyű feladatnak se nekünk, se édesanyánknak. Ilyenkor jött a Ria, s máris mozdult a szekrény, s pillanatokon belül az udvaron voltak a kisebb bútorok is.
Ami még emlékemben megmaradt óvodás koromból, az a farsangi, álarcos bál. Pénz híján nem tellett a jelmez kölcsönzésére, de még csak az elkészítésére se. Így a legolcsóbb megoldást választottuk: egy régi ruhámra színes rongydarabok lettek varrva. Kartonból összetekertünk egy csúcsos fejfedőt, amire szintén színes textíliák kerültek. Így lett komplett a farsangi „jelmezem”. De én ennek is nagyon örültem, s úgy feszítettem benne, mintha valóban egy valódi varázsló(?) vagy bohóc(?) lettem volna. Ez csak fantázia kérdése volt.

 
Húsvét a kertben

Az ünnepeket, mint minden gyerek, nagyon vártuk. Egyrészt az ajándékok, másrészt viszont a szép ünnepi ruha miatt. Nekünk mind a kettő nagy örömet okozott még akkor is, ha a játékok, amelyeket kaptunk, bizony nem voltak csúcsminőségűek, és amíg más gyerekek több mindent is kaptak, mi bizony csak egy félét. Ezt akkoriban természetesnek vettük és csak szívünk mélyén, álmaink rejtett zugában vágyhattunk többre.
A játék az, ami kitölti a gyerekek életét. Mindenki erre emlékszik legjobban, és a legszívesebben, nem a tanulásra, vagy egyéb kötelező nyűgre. (Habár ezek is ott vannak kitörölhetetlenül, fel-felvillantva életünk filmkockáin).
Mivel játszottunk? Fából faragott karddal, házilag barkácsolt nyilakkal, a homok és a víz is segédanyagként szolgált unalmas óráink továbbgörgetéséhez. A legérdekesebb az, hogy a nyári szünidőben például iskolást játszottunk. Tanár és diák szerepeket vállaltunk magunkra ebből kifolyólag lett házi-feladat, sőt felelés és osztályzat, s persze intő és dicséret. Az egészben az volt a szép és felemelő, hogy ez valóban csak játékként éltük át, így nem kellett izgulni a bukás miatt. S ha mégis megtörtént, nem lett következménye, hiszen minden lelkiismeret furdalás nélkül kezdhettünk bele akár a bújócskába, akár a katonásdiba, vagy egyéb más időtöltésbe.
Tulajdonképpen rákényszerültünk arra, hogy a környezetünkben található bármilyen eszközt, anyagot játékként használjunk. Ócska, kidobott lábost, a kertben található bokrok ágait, vagy akár csak a lakóhelyünkön található alakítható, formázható anyagot, a homokot is bevonjuk hasznos időtöltésünkbe.
A kert végében kincsesbányaként szolgált egy bombatölcsér - a háború rossz emléke. Ide került minden fölösleges szemét, kilyukadt, tönkrement, elkopott konyhai eszköz, melyet a felnőttek már nem tudtak semmire se használni. Hát ez volt nekünk a nagy kincs! Turkáltunk, keresgéltünk - s találtunk is. Töltényhüvelyeket, régi pénzeket, drótot, rozsdás fémdobozokat s ki emlékszik arra, hogy még mi mindent. De bármit is kapartunk ki, azt már azonnal fel is használtuk a legközelebbi játéknál.
 

Lombsátor, papírcsákó
Itt a kert végében a szomszédból áthajló, s a gyökérzetével átnövő akácfák és bokrok szolgáltatták a lombsátor alapanyagát. A vastagabb ágakból alakítottuk ki a tartó részeket, míg a vékonyabb, lombosabb résszel borítottuk be a végén az egészet. A belső tér megnagyobbítása érdekében az egész építkezés előtt egy mélyedést, egy gödröt ástunk, s e fölé épült a sátor. Ezáltal sokkal, de sokkal kényelmesebben elfértünk többen is a benne. Így többszörösen is kihasználtuk a teret, s természetesen - nyár lévén - hűs menedék adott a kis csapatnak. A lomb árnyékot adott, a mélyedés is jóval hűvösebb volt a forró felszínnél. Napokig, hetekig használtuk. Egészen addig, amíg egy kiadós nyári eső nem töltötte meg vízzel a gödröt, vagy a forró nap nem égette szárazra az akáclombot, mert ilyenkor már élvezhetetlen vált: nyakunkba pergett a megszáradt akáclevél. Ezután tehát új játék után kellett nézni. S a fantáziánk mindig be is indult.
A homokból akadt egy kevés, nemhiába hívták a falut Szigethalomnak. Az egész település futóhomokra épült. A halmok, a dombok, – vagy ahogy itt nevezték, a buckák – mind-mind finomszemcsés homokból voltak, amilyen csak a sivatagokban található. A száraz homok az ember fogai közt csikorgott egy-egy szélvihar után, a nyári záporokat, őszi, tavaszi eső vizét pillanatok alatt eltüntette, elnyelte.

 
„Enyém a vár!”
Ez a sivár, homokos területet lakták be itt Szigethalmon az emberek, s fordították saját hasznukra, főleg építkezés idején, hiszen a malterhoz adott volt az egyik fő alapanyag.
Ezt használtuk mi gyerekek játékaink során. Építettünk várat, autóutat, folyómedret a segítségével, mindig hangulatunkhoz alakítva ezt a természet által ajándékozott alakítható, formálható anyagot. Építészmérnök szerettem volna lenni gyermeki gondolkozással és ennek hatására építettem homokvárat felvonóhíddal, toronnyal, várfallal - s egy kis házat (sárból), melyhez egy kerti WC is tartozott. Én komolyan gondoltam annak idején az egészet, - hiszen játszani csak komolyan lehet - s hogy végül nem így alakult, arról persze szintén csakis én tehetek.
 
Télen természetesen szánkóztunk
A tél örömei se fedték mindig a valóságot. Várt ránk a hó és a hideg, ruháink és cipőink rossz minőségűek s én rettenetesen fázós voltam. De hógolyózni kellett, csúszkálni muszáj, a szánkózást pedig vétek ilyenkor kihagyni. Nem kellett messzi menni, hiszen a kert végében, a bombatölcsér széléről lecsúszva élvezhettük a frissen leesett havat. Ha társaságra vágytunk, akkor indultunk csak el messzebbre. Szánkózó domb több is akadt, így váltakozva hol egyikre, hol pedig a másikra mentünk. A Kassai utcában a Frey domb volt a gyülekezés helye s innen esetleg elmentünk máshová is. Attól tettük függővé, hogy mennyire telítődött szánkózókkal a kiválasztandó színhely. Előfordult olyan is, hogy azért hagytuk ott a dombot, mivel többségben voltak a verekedős, agresszív fiúk. Soha nem szerettem a konfliktusokat, már csak azért se, mivel vékonyka és gyenge fizikumú gyerekként természetesen féltem ezektől a srácoktól.
A mi szánkónk csúszott mindig a legjobban a környéken. Nem volt valami különleges szerkezet: egyszerű, vascsőből hajlított talppal, s rajta, ülésnek két szál gyalult deszka, kötél helyett pedig a villanymotoroknál használt ékszíjat használtunk. A legjobb szánkó címet ezen adottságok miatt érdemelte ki, hiszen ha jött egy lovas-kocsi, természetesen aki csak tehette, utána kötötte szánkóját. Addig minden rendben volt, amíg olyan szakaszra nem értünk, ahol a ház lakói az utcát felszórták a tűzhelyekből kivett salakkal. Ekkor azonban sorban pattantak el a kötelek, s maradtak állva a szánkók. A mienk kivételével. Az ékszíj, mely a kötelet helyettesítette, olyan erős volt, hogy bármilyen száraz úton mi vidáman ülhettünk rajta, mert nem szakadt el, ennyivel is kevesebbet kellett gyalogolnunk. A száraz szakaszon a vascső jól megcsiszolódott, így amikor a dombról csúsztunk lefelé, mindig mi jutottunk a legmesszebbre. Ez nagy dicsőségnek számított. Mindig vidáman, jókedvűen, csapatosan indultunk a havas dombok meghódítására, sokszor egészen sötétedésig ott töltöttük az időnket. Ám a délután mindig úgy záródott, hogy bőgve mentem haza, mivel kezem-lábam lefagyott, nem is beszélve szép ívű füleimről.
* * *
Természetesen tanulnunk is kellett, hiszen nemcsak szünidőből állt a világ. Nem voltam rossz tanuló, főleg az alsó tagozatban. Az első év végén már folyamatosan és gyorsan tudtam olvasni, ami az osztálytársaim körében nem volt jellemző. Néhány alkalommal el is hívtak a szülők, hogy személyesen is megtapasztalni gyorsolvasásomat, - majd megkértek, hogy tanítsam a gyerekeiket erre. Ez azonban nem járt sikerrel, hiszen az olvasást csak gyakorlással lehet jól elsajátítani, én viszont ilyenkor is csak olvastam és olvastam, ami viszont hasznomra vált. Ezáltal csak az én stílusom és olvasási gyorsaságom javult, s nem azé, akit tanítanom kellett volna erre.
 

Irány az iskola
Olvasási vágyam a későbbiek során csak egyre növekedett. Bármilyen könyv került a kezembe, azt néhány nap alatt ki is olvastam. Az írásom külalakja azonban annál szörnyűbb - mind a mai napig. A rajzolás tudománya még az, ami nagyon jól ment. Unalmamban nagyon sok portrét rajzolgattam a kezembe került könyvekből. Ha papír került a kezembe, arra mindig valami kép varázsolódott - és nem betű. Nem rendelkeztem különösképpen nagy tehetséggel ezen a területen se, csak időtöltésnek és gyakorlatnak alkalmaztam. Bár titkolt vágyam, hogy vagy építészmérnökként, vagy képzőművészként folytatom a tanulmányaimat, de mindkettőről lebeszéltek szüleim, de a tanáraim is, a magas túljelentkezés miatt. Lehet, csak tehetségtelenségemet látták úgy-ahogy lerajzolt képeimen, de az is elképzelhető, hogy valóban kicsi lett volna az esélyem. Az akkori rendszerben, nem mindig az számított, hogy ki mit tudott produkálni, alkotni, - hanem leginkább a szülők politikai felfogása. S ez nálunk természetesen nem volt összhangban az akkori társadalom stílusával.
Talán harmadikos lehettem, amikor érdeklődésem a versek felé fordult. Mindenáron költő szerettem volna lenni, s el is kezdtem a versírást. Ezek persze nagyon gyerekes, talán még versnek se mondható alkotások voltak, - de írtam rendületlenül.
A versek, különleges hangulatuk és ritmusuk miatt elvarázsoltak, elkábítottak. Természetesen én is ilyen szép verseket szerettem volna papírra vetni, de hamarosan rájöttem, ez is egy mesterség. Még pedig Hegedűs Géza könyve alapján, - amely csak jóval később került a kezembe. - ez nem más, mint a „Költői mesterség” című kiadvány. Véleményem mind a mai napig az, hogy csak az mondhatja magát költőnek, aki ezt a könyvet nemcsak kiolvasta, de meg is tanulta az utolsó betűig, és természetesen alkalmazni is tudja a benne foglaltakat.
Nagyon szegények voltunk. Ez nemcsak a ruházatunkon látszódott, de sajnos étkezésünkön, s ez által külsőnkön is. Soványak voltunk. A zsíros kenyér, a rántott-leves, a paprikás-krumpli, a hús nélküli ételek nem raktak ránk felesleges kilókat.
Hideg, téli estéken, a konyhában a „sparhelt” mellett üldögéltünk, - a világítást a petróleum lámpa imbolygó fénye biztosította - s hallgattuk szüleink fiatalkori történeteit, vagy csak népdalokat vagy más nótákat énekeltünk. (Akkoriban még nem volt TV, sőt még rádiónk se!) Ez volt az esti szórakozásunk, kikapcsolódásunk. Néha kenyeret is pirítottunk a tűzhely vaslapján, majd bekentük vékonyan zsírral és fokhagymával. Máskor a sütőbe krumplit tettünk, s csak úgy héjában sütöttük meg, majd megsózva elfogyasztottuk. Hogy valamennyire változatosabb legyen az „étlap”, teát ittunk hozzá. Méghozzá valódi, saját szedésű hárs-teát. Ezt általában mi gyűjtöttük össze virágzáskor az utcán található négy vagy öt hatalmas hársfáról. Egészséges és mindezek mellett illatos, és nagyon finom.
A tüzelést persze a lehető legolcsóbban oldottuk meg. Az erdészet megengedte a falu lakóinak, hogy az erdő aljnövényzetét megritkítsák, s ezt haza is vihessék tűzrevalónak. Mindenki jól járt: Az erdő gondozott lett, s mi meleghez jutottunk a téli időszakban.
Egyedül csak én sínylettem már megint meg ezt a lehetőséget. Ugyanis a rőzse, ami a mi udvarunkba került, tüskés galagonya ágak voltak, akác gallyakkal vegyítve. Ezeket kellett nekünk feldarabolni szabad időnkben. Mivel én a fejszét nem bírtam még csak megemelni se, hát nekem kellett az ágat fogni, amíg a bátyám vagdosta őket. Szörnyű volt! Még a mai napig is emlékszem azokra a kínokra, amit akkor ki kellett állnom. A tüskés ágak össze-vissza szurkálták a tenyeremet s mindemellett, mint az áram (bár akkor még nem ismertem) jól megrázta a vékonyka karomat, mikor a fejsze lecsapott rá, hogy percekig csak zsibongott. Ugyanis, ha az ág nem feküdt rá pontosan a fatuskóra, akkor a levágás pillanatában nagyon, de nagyon „megrázott”. A végén már se a karomat, se a tenyeremet nem éreztem. Sokszor sírtam is. Ilyenkor azt mondták, hogy ne kényeskedjek, hanem segítsek, és dolgozzak.

A rőzse vágása – készülődés hidegebb napokra

Az ötvenes évek végén sajnos még azt a sokszor elátkozott poros-szenet se lehetett mindig kapni. Ezért a falu népe azt leste a téli időszakban, mikor érkezik végre szénnel telt vagon az állomásra. Volt úgy, hogy éjjel zörögtek az ablakon, hogy megérkezett a szén. S akkor természetesen irány a vasútállomás melletti TÜZÉP-telep irodája, ahol már kisebb tömeg verődött össze a vásárlás reményében. Mivel az iroda csak reggel 8-kor nyitott, hát az emberek türelemmel vártak a hidegben toporogva. Sok felnőttnek munkába kellett mennie, így nekünk, gyerekeknek kellett átvennünk tőlük a sorbaállás felelősségteljes feladatát. A mennyiséget nem kellett megjegyeznünk, hiszen mindenki egyformán csak annyit kapott, amennyit megszabtak. Ez általában egy, jobb esetben két mázsa volt. Befizetés után már nem volt más dolgunk, mint otthon várni a fuvarost, majd vödörben behordtuk a helyére.
A gyermekévek emlékei nem tűnnek el nyomtalanul. Az itt szerzett tapasztalatok formálják és alakítják életünket. Nem szégyen a szegény múlt, hiszen azt feledhetetlen élmények gazdagították.

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat