Buday-Biró család

Vivos voco.... Hívom az élőket...

Amint oda értem, ott volt egy szakaszvezető, aki már festette a táblákat. Mondtam, én is ezért jöttem ide. Mondja nem baj. Ez sürgős, de van itt más sok festeni való. Kérdezte, hogy én is festő vagyok-e. Mondtam: nem, és elmondtam miért jelentkeztem. Nem baj mondta. Én majd lealapozom a deszkákat fehérre és ő majd ráfesti a feliratot. Különböző angol feliratok voltak. Egy idő után már annyi táblát kellett szöveggel ellátni, hogy egyedül nem győzte. Akkor előrerajzolta a betűket és én is festettem a szöveget. Később előrajzolás nélkül is ment. Erre a „művészi” munkára az étkező helyiségben egy sarokban telepedtem le. Így mikor az amerikaiak étkeztek én is oda mentem az osztáshoz én is azt ettem amit ők. A foglyoknak az adagja mennyiségileg megvolt, de tartalmilag nagyon gyér volt. Senki nem hízott el, nem úgy mint én. Tíz nap alatt úgy meggyarapodtam, hogy a nadrágom nem ért be, a szemem alatt a bőr erősen feszült. Mire „belejöttem” ebbe az életformába, újra tovább álltunk.
Másik táborba vittek. Két-három táborban is voltunk, ahol csak tengtünk-lengtünk. Minden táborban ellenőriztek bennünket, ki volt SS katona. Ezt úgy ellenőrizték, hogy mindenkinek félig vetkőzve a bal karjukat felemelve kellett elvonulni a vizsgáló előtt. Ugyanis az SS-nek a bal felső kar belső felében volt betetoválva a számuk. Volt aki próbálta eltüntetni, de nem sikerült csak sebhely maradt ott. Ezeket is ugyanúgy kezelték, mint az SS-eket. Beszéltem egy bácskaival, miért mentek SS-nek. Hát, mert földet ígértek. Nem csodáltam a háború utáni kitelepítést, bár nem volt elég körültekintő hiszen velünk is voltak svábok, magyar katonák.
Elérkeztünk egy munkatáborba. Lagnre-ba? Itt kőépületben, volt laktanyába szállásoltak el bennünket. A munkánk az volt, hogy az ide érkező különböző motorokat az autókról lerakjuk amik nagy ládákban érkeztek. A ládákat felbontani a motorokat márka szerint szét rakni. Egy-egy műveletet már más csoport végzett. Én az utóbbiakhoz voltam beosztva. A munka nem volt nehéz. Itt nem kellett emelgetni. Az emelési munkát a dzsipre felszerelt csörlő segítségével végeztük. Csak a horgot kellett beakasztani és a gép felemelte a terhet és oda vittük ahová kellett.

 fogsagrajz.jpg
A fogságban készült rajz


Itt kaptunk másik ruhát. Munkaruhát, és „kimenő” ruhát, amit munkán kívül hordtunk. Ezek amerikai katonai ruhák voltak. Vagyis úgy öltözködtünk, mint az amerikai katonák. Megkülönböztetésül PW volt a ruhánkra festve. PW = prisomir of war = hadi fogoly. Az élelmezésünk megfelelő volt. Háromszor étkeztünk. Mindenki meghízott. A munkatáborokban jó volt az ellátás.
Egy alkalommal valami ünnepséget rendeztek és aki valamit elő tudott adni, az előadhatta. Az egyik társam azt akarta, hogy valami steppelést tanuljunk be. Mondtam neki ehhez kevés az idő, hogy ketten egyszerre csináljuk, hanem külön-külön. Így jött az ötlet, hogy én a vonat zakatolását fogom utánozni. A szervezőnek tetszett az ötlet.

onmagakep.jpg
Aki önmagának diktál: Biró Mihály

Rám került a sor a fellépésre. Mikor befejeztem, óriási tapsot kaptam és még egyszer meg kellett ismételnem. A többiek nem ismételtek. Az amerikai parancsnokság is jelen volt. Ebbe a táborba is az elsők között érkeztünk. Az elosztás folyamán, egy első emeleti kisebb szobába kerültem 6-8-ad magammal. Itt már priccsek voltak. Volt velünk két főpincér. Az egyik pesti, a másik vidéki. Ezektől sok huncutságot lehetett tanulni, miféle stikliket alkalmaznak. Emlékeimben megmaradt egy megoldás a latrinákról. Ez általában kellemetlen gondolatot ébreszt, mert felénk nem fordítanak rá elég figyelmet, pedig a fertőzés veszély miatt megérné. Nem úgy az amerikaiak.
Barakkszerű építmény volt, hosszú, az oldala váll magasságú, bedeszkázva, szúnyoghálóval körülvéve. Bent középen az ülődeszkák, de úgy csinálva, hogy a fedőlap lecsapódott ha fölállt az ember. Méterenként tekercses papír. A kijáratnál egy hordóban fertőtlenítő, a másikban tiszta víz és törülköző. A vizeldét állandóan klórozták. Egy ember volt a karbantartásra beosztva. De ott semmi szag, vagy gusztustalan látvány nem volt. Sehol egy légy!
Ki telt az időnk itt is. Tovább vittek másik táborba az utolsóba, innen indítottak haza bennünket ábécé sorrendben. Élelmet kaptunk az útra. Konzerveket. Volt aki egy-két nap alatt megette, utána meg csak nézett, vagy mikor valahol megálltunk mentek a földre szedni ami volt. Egy alkalommal pályaudvaron álltunk meg. Ott meg volt aki elment körülnézni. A mi vagonunkból is elment egy tag. Hozott egy kartont. Fölbontotta és halkonzerv volt benne. 48 darab. A vagonban negyvenen voltunk. Szétosztotta a dobozokat. A másik vagonban nem lett szétosztva a karton tartalma, így megtalálták az amerikaiak és a tartalmát az illetővel megetették. Hogy mennyit tudott megenni, nem tudom, abban a dobozban paradicsom volt.
Ágfalván értünk Magyarországra. Ott gulyással vártak bennünket. Tovább utazva Sopronba értünk. Ott már találkoztam ismerősökkel, akik szintén Csapodra mentek. Haza érve a feleségem jött az állomásra felé, majdnem elment mellettem, alig ismert meg. Amerikai ruhában voltam és bajuszt viseltem, amit akkor vágtam le, amikor haza értem. Hoztam a hátizsákomban pár apróságot, csokoládét.
Abban az időben járt a vicc, aki keletről jött megérkezve így kiáltott: hordágy! A nyugatról jövő így: hordár!
Nem tudom, meddig jutottak az ábécében a hazajövőkkel, de találkoztam tavasszal olyannal, aki K betűs volt és akkor jött haza. A telet kint töltötték sátrakban.
Fogságban voltam 1945. március 25-től, 1945. október 13-ig.

 haboruvege.jpg
A háború véget ért

Itthon túlélve háborút, fogságot, döbbentem rá, hogy az én sorsom a háború borzalmai és keserves kínszenvedéseikhez képest egy turisztikai kirándulás, barangolás volt, víkend. A zsidók sorsáról kevés fogalmunk volt. Nemigen foglalkoztunk vele. Olyasmit mondtak, hogy összegyűjtik őket és egy helyen az összes zsidóságot letelepítik. Azt tudtam, hogy embertelen körülmények között vannak a gyűjtőtáborokban, de azt álmodni sem mertem, ami a valóság volt. Mikor nyugatra mentünk, láttunk zsidókat nyitott vagonokban. Merre, hová mentek, nem tudtak. Ezek után jön, pár „ha”. Ha nem abba az alosztályba vonultatnak be, akkor kikerültem volna a frontra, mert a tüzérosztály kiment. Ha nem osztanak be a repülőtéri őrségbe, talán nem is tudom, hogy létezik Csapod. Ha nem Csapodon nősülök, akkor a behívó Pesten ér, Budapest ostromát élem át, ha átélem. Ha nem nyugaton esek fogságba, akkor könnyen elvittek volna „málenkij” robotra, aminek nem tudni milyen vége lett volna.
Milyen kevesen múlik az emberi sors fordulata. Ezeket nem lehet előre látni és dönteni. Ez csak az Isten mindenható irányítása, amiért nagyon hálás vagyok Istennek.
A későbbiek folyamán is éreztem Isten irányító akaratát. Az én „jól átgondolt” tervem „bölcs” előre látásom sokszor nem teljesült be, hanem egészen más történt, ami később jobbnak bizonyult, mint az én elgondolásom. A fogságban úgy gondoltam, ha hazajövök, nyitok egy üzletet, veszek dzsippet, azzal járok bevásárolni, vasárnap meg kirándulni járunk vele. Egészen másképp történt.
Eddig gondoskodtak rólam, mostantól magamnak kell gondoskodni magamról és a családomról. Munkát kell keresni. Újsághirdetésben találtam is. Egy kocsigyártó üzem faipari gépmunkást keresett. Jelentkeztem. Felvettek.

 

Az üzem Jobaházán volt. De hol van az a község? Győrből utazva, Csorna után Farád vasút állomáson kell leszállni, onnan két kilométerre van a falu. Csapodtól 25 kilométerre. Megállapodtunk a fizetségben, mely szerint kapok: lakást, tüzelőt, világítást és bent étkezést, valamint természetbeni juttatást és készpénzt. Ebben az időben a pénz, a pengő értéke napról-napra romlott. Azért volt jelentősége a természetbeni juttatásnak. Ezt kalóriában állapították meg. Elő volt írva, mennyi kalória jár bizonyos időre (egy hét). Pl. 1 darab tojás 70 kalória, 1 kg bab 3600 kalória, stb. Megállapodásunkat szerződésben rögzítettük. Megbeszéltük, hogy lovas kocsi jön Csapodra a holmink elszállítására (bútor, stb.). Megbeszélt időben értünk jött a kocsi és fölpakoltunk. Megérkeztünk Jobaházára, eléggé sötétedett mire oda értünk, korán sötétedett. Másnap tudtuk meg, hogy a faluba nem akartak beengedni, mert az üzem tulajdonosára haragudtak, mert százholdas földbirtokos volt. Legények kötelet akartak kifeszíteni hogy ne tudjunk bemenni. Mivel később érkeztünk, megunták a várakozást és elmentek. Ez a politikai propaganda eredménye volt.
Jelentkezésemkor, mikor megtudták, hogy faesztergályos vagyok, megörültek, mert az is kellett az üzemben. Megkérdezték, tudok e rokkát csinálni. Igenlő válaszomra hoztak egy rokkát, mintának. Mindjárt öt darabot kellett csinálnom. A rokkák elkészültek. Én más fazont vittem bele, mint a minta volt. Nagyon meg voltak elégedve vele. Rögtön ki is próbálták és bevált. Be akart társulni az üzembe egy fiatal ember. Ez oda állt a padomhoz reggel és nézte egész nap, hogy mit csinálok és mennyit. A munka végén azt mondta, ha többet csinálok, akkor prémiumot kapok. Akkor történetesen facsigát csináltam (96 darabot). Ha 110 darabot csinálok, vagy többet, annak megfelelően kapom a prémiumot. Másnap 120-at csináltam, meg magamnak egy sodrófát. Továbbra is túlteljesítettem. A prémiumot megkaptam.
Disznóvágások ideje volt. A füstölőkből el-el tűntek sonkák, kolbászok. Ki teheti? Hát az üzem dolgozói közül valaki, hiszen ezek idegenek. A gyanú rám terelődött majdnem minden biztos bizonyíték volt a feltevésben. Abban az időben sötét volt mikor mentem haza az üzemből. Olyankor vittem haza hátizsákban a tüzelőt. Egyik este mikor megyek haza, elém jön az elöljáró, hogy menjek be a községházára vele, a csomaggal együtt. Bementem. Ott vártak kaján tekintettel az emberek. Megvan a tolvaj! Kibontom a zsákot, hát fa van benne, sehol sonka, kolbász. A lakásomon is voltak, keresték a sonkát. A feleségem volt otthon. Olyan fogadtatásban részesültek a csendőrök, hogy később, mikor mentünk a faluban, a másik oldalra somfordáltak a rendőrök. Beszéltem később az elöljáróval, honnan vette, hogy én nálam van a sonka? Azt mondta, mert előző este is találkozott velem és ő megtapogatta a zsákot és úgy érezte, hogy sonka van benne. Mondtam neki, miért nem szólt, megmutattam volna. Egy darabig még fogytak a sonkák, míg végül a bíró a vasútállomáson el nem fogta az illetőt, aki Sopronba vitte volna a lopott holmit. Egyébként a szomszéd volt a tettes.
A betársulásból nem lett semmi. A bognár mester akarta átvenni az üzemet, nem tudtak megegyezni. A faluban volt egy asszony, akinek volt lábhajtásos faeszterga padja. Meg akarta venni, de nem adta, mondván, hogy emlék. A munka csökkent. Szét kellett nézni más lehetőség után. A faluban volt olajsütő. Kicsi, házilag készült prés volt. Innen hozatta az olajat a konyhára a tulaj. Így kerültem ismeretségbe az olajsütővel. Mondta, segítség kellene, három ember. Az üzemből elmentünk hárman. Egy jő erős ember, az lett a préselő, a másik a segítő, tűzifa behordás, a pogácsák elrakása, a harmadik én voltam. A kényesebb részt rám bízták. A repce magot meg kellett pirítani préselés előtt. Ez odafigyelést igényelt. Ha nem volt eléggé megpirítva, kevés olaj jött ki belőle, ha el lett égetve, akkor az olaj nem volt jó. Hamar belejöttem. Napi egy liter olaj volt a bér. Ez akkor jó volt. Hamarosan már hozzám jöttek olajért, ha kifogyott az olaj.

 kaszalas.jpg
Kaszálás

Aratás ideje volt. Azt mondja a bognár mester, le kéne aratni egy hold búzát. Ő vállalja a levágást, mi meg a többit. A feleségem szedte a markot. Leány korában jó marokszedő volt. Én meg kötöztem a kévét. A mester felesége szintén segített. Meglett a téli kenyérnek való.
*   *   *

A folyamatos munkára mind kevesebb kilátás volt. Írtam Pestre az édesapámnak és Szigetszentmártonba a húgomnak, hogy milyen lakás és munkalehetőség van. A húgomtól érkezett hamarabb a válasz. A válasz számomra reménykeltő volt.
Egy nagy ládába bepakoltam az ingóságainkat és vasúton föladtam a húgom címére. A bútort meg az apósom vitte el Csapodra. Mikor már föladtam a ládát, haza menet szól az asszony, akinek az eszterga padja volt, hogy eladja. Mondtam neki, ha két nappal hamarabb szól, megvettem volna, de már késő, mert elmegyek a faluból. Akkor valószínűleg maradtam volna, de meddig?

* * *

Otthagyva Jobaházát megérkeztünk Szigetszentmártonba. A húgomnál laktunk egy darabig. A munkalehetőség itt sem tombolt. Azzal a gondolattal iparkodtam Pestre jutni, vagy a közelébe, mert nagyobb munkalehetőséget reméltem.
Szüret ideje volt. Az egyik gazda puttonyost keresett. Elmentem. Na, számomra ez szokatlan volt, ilyet sem csináltam még, de belejöttem. Igaz, fárasztó volt, mert a nap befejeztével préselni kellett, ami eltartott éjfélig, vagy még tovább.
 
szigatsz.lakaselot.jpgSzigetszentmártoni lakás előtt

A feleségem kukoricafosztásból szatyrokat készített, és azt adtam el. Sovány jövedelem. Idővel lakást szereztünk. Pesten kerestem munkát. Többszöri próbálkozás után sikerült a szakmámban munkát találni. Még mikor az édesapámnál voltam, kaptam egy „Voigländer” 6x6-os fényképezőgépet. Mártonban sok családnak volt Németországban rokona, mivel oda telepítették ki őket. Ezeknek akartak küldeni képet. Megtudták, hogy van gépem, én csináltam a felvételeket. Én lettem a falu „fényképésze”. Csak a felvételt csináltam, a képek kidolgozását fényképészre bíztam. Így egy kis mellék jövedelemre is szert tettem.


Ugyanezt már Csapodon is csináltam, ott is én voltam a falu „fényképésze”. Majd Szigethalmon is folytattam e tevékenységet egy darabig. Lassan mind többeknek lett fényképezőgépjük, meg a hivatásos fényképészek is életre keltek.

 
bellasandorsir.jpg

Bella Sándor sírjánál

Szigetszentmártonban született Erzsi 1946. XII. 27-én. Pár nappal előbb halt meg az apósom.
Ebben az időben, de még sokáig az anyósom küldött csomagokat, amiben kenyér és más élelmiszer volt. Nagyon jól jött. Az Isten áldja meg érte.
Törekvésem az volt, hogy Pestre bejussak lakni, vagy legalább közelebb kerüljek, mert sok volt az utazás.
Sikerült lakáshoz jutnom Pesthez közelebb, Szigethalmon, akkor még Szilágyi telepen. Innen nem kellett annyit utaznom. Egy rendelkezést adattak ki, mely azokat a kisiparosokat sújtotta, akik egy alkalmazottnál többet alkalmaztak. Mivel ketten voltunk segédek, engem küldtek el, mert a másik a mester tanítványa volt. Munkát kellett keresnem. Több próbálkozás után találtam egyet. Szalagfűrészre kerestek embert. Jelentkeztem, fölvettek. Egy építőanyag kereskedés volt. Bontásból vett gerendákat kellett fölvágni, lécnek, staflinak.

A fizetésem 50%-kal több volt, mint az előző helyen. Azt mondták, ha lesz bér-vágás –, mert az is vállaltak – akkor többet fogok kapni. Egy idő után a fizetésem felment a duplájára, mint az előző helyen. Megkezdődtek az államosítások. Ez időben kezdtek repülőteret építeni Tököl-Szigethalom határában. Kerestek munkaerőt. Jelentkeztem felvételre. Gépkezelőnek vettek fel. Betonkeverő gépen dolgoztam.

Az előző munkahelyemet otthagytam, nem vártam meg míg az államosítás miatt elküldenek. Ez a munkahely helyben volt és többet is fizettek. Megszületett Endre fiam, 1948. március 21-én. De ő Pesten a kórházban, mert a mentő vitte be a feleségemet. „Fogós” szülés volt. Szerencsés lefolyású volt e szülés.
A repülőtér építése befejeződött. A vállalat Kecskemétre ment. Én nem tartottam velük. A repülőtér mellett lakásokat építettek. Átmentem ahhoz a vállalathoz. Ott teherfelvonót kezeltem. Ez a vállalat többünket elküldött gépkezelői tanfolyamra. Pestre jártunk be, minden másnap. Tizenhárom építőipari gépről vizsgáztunk.

betonozas.jpg
Betonozás

A tanfolyamon volt egy előadó, aki a marxista-kommunista tanokat próbálta belénk pumpálni. Nem sikerült. Az ember származását a „majom” elméletet magyarázta. Nem tudott meggyőzni minket. Sok vitát váltott ki az előadása.

 fuestoes.jpg
Füstös Antal plébános

A község 49-ben önálló lelkészség lett. Füstös Antal lelkész, majd plébános vezetésével. Azelőtt Tökölhöz tartozott. A képviselőtestületbe engem is beválasztottak. Majd egy idő múlva templom gondnoknak kért fel Füstös Antal, mivel az előző gondok nyugdíjba ment. A teendő a templomi persely-pénz kezelése, számlák kifizetése és kisebb templom körüli tevékenység.
Füstös Antal után Dr. Sugár Mihály lett a plébános, ő is meghagyott ebben a tevékenységemben. Utána jött Pollák László fiatal pap plébánosnak. Ő is meghagyott gondnoknak. Majd 75 éves korom után nagy nehezen átadtam, illetve lemondtam a gondnokságomról, mert a látásom kezdett romlani.
Amikor ezen az építkezésen befejeződött a munka, Pestre irányítottak bennünket. Többen nem vállalták, én igen. Ez a vállalat a 23-as építővállalat volt. Pestre kellett bejárni. Az 50-es évek végén Soroksáron vasöntöde építésére kapott megbízást a vállalat. Erre az építkezésre helyeztek. Ez jó volt, mert kevesebbet kellett utazni.
Ez a munkahely számomra emlékezetes események színtere volt. Engem bíztak meg a gépek karbantartásával és javíttatásával. A gépkezelők munkabeosztásával (gépfelelős), a gépnaplók vezetésével és kiértékelésével, amit dekádonként kellett a központba beküldeni.

 ujitasertzaszlo.jpg
Újításért járó zászló

Ezen a munkahelyen lettem „Kiváló Dolgozó” 1953-ban. Oklevelet kaptam.
Ennek érdekes története van. Az átadási ünnepség előtt két nappal szól az építésvezető, hogy föl vagyok terjesztve és nem vagyok szakszervezeti tag. Úgy van, mondom. (Lehet valaki kiváló dolgozó tagság nélkül is.) Azt mondja, ebből botrány lesz, lépjek be. Beléptem. Másnap jön a főgépész, ő is mondja, hogy föl vagyok terjesztve, másnap lesz az átadás és nem vagyok szakszervezeti tag. Mondom neki, dehogyis nem. Megnyugodott.
 – Mikortól? – kérdi. Mondom:
– Tegnap óta.
Meglepődött, de megnyugodott.
Egyébként bensőséges viszonyban voltunk, dacára annak, hogy tudta, hogy vallásos vagyok.
Volt még egy esetem a tagsággal kapcsolatban. Azt mondja a bizalmi, hogy a központba kell bemennem: szakszervezeti választmányi gyűlés lesz. Mondom, nem megyek. Ő felháborodott az ellentmondásomon. Kérdi, hogyhogy nem megyek? Mondom, tudtommal ide csak szakszervezeti tagok mehetnek. Na és? Mondom, én nem vagyok tag. Meglepődik. Majdnem havonta írták össze, ki tag, ki nem. Ilyen tájékozott volt a bizalmi.
Egyik alkalommal azt mondja az építésvezető, hogy csináljak fagombokat – tudta, hogy faesztergályos vagyok –, mert a sógora szabó és nem kap gombokat. Mondom, nincs esztergapadom. Csináljak, mondja. Nem akartam ráállni, mert a pesti esztergályosok automata padon napi tízezer darabot tudnak legyártani, szemben az én napi száz darabommal szemben. De nem hagyott békén. Rájöttem, hogy mi a probléma! Igaz, hogy annyit tudnak legyártani, de kinek kell annyi gomb egy nagyságból, egy fazonból? Ha én csinálom, akkor nem számít a darabszám. Kis mennyiség se, a fazon és a nagyság sem. Én kézi munkával gazdaságosabban tudom legyártani. Egy fazonból öt nagyság kell. Ha mindegyikből 20 darabot rendel, akkor az 100 darab. És nem is fontos az összes nagyságot megrendelni, csak ami kelendő.

gytarto.jpg
Faesztergán készített gyertyatartók

Így hát nekifogtam a pad elkészítéséhez. Vascsövekből a lábakat, sínből a tetejét. Lassan haladt, hiszen munkaidőn kívül csináltam. Csavarokkal lett összefogatva, amihez sok lukat kellett fúrni. Kb. egy hónap alatt készültem el vele. Közben türelmetlenkedtek, mikor lesz már kész? A feleségem meg azt mondta, minek csinálom, kinek kell fagomb?
Kész lett. Elmentem a megadott címre, onnan egy belvárosi gomb-kereskedőhöz küldtek. A rendelést fölvettem és hozzáfogtam a készítéséhez. Én gyümölcsfából dolgoztam, (barack, szilva, dió) a pestiek ilyen fából nem igen dolgoznak.
Az első havi gomb-keresetemet félre raktam, abból vettem egy öltöny sport ruhát, megmutatván, mit ér a fagomb. Pár évig ment a fagomb. Aztán mint minden divat, elmúlt. Jött a műanyag gomb.
A soroksári munkahelyről Pestre helyeztek. Akkor kapta meg a vállalat a megbízást a Vásár Város pavilonjainak megépítésére. Akkor Mezőgazdasági Kiállítás- és Vásár volt. Itt bíztak meg 90 gépüzemeltetésével, 14 gépkezelővel. Az összes gép nem üzemelt egyszerre, de a gépnapló teljesítmény kiértékelését dekádonként le kellett küldeni. A munka márciusban kezdődött és szeptember 10-re kész kellett, hogy legyen, a nyitásra. Kész lett. Utána más munkahelyre kerültem.
Elküldtek nehézgépkezelői tanfolyamra, toronydaru kezelésére. A tanfolyam öt hónapos volt. Reggel 8-tól 17-ig voltunk az iskolában. Eleinte elméleti oktatás folyt, utána az építkezésen a különféle daruk gyakorlati kezelését sajátítottuk el. A tanfolyamon hárman voltunk toronydarus hallgatók, más-más helyről. A többiek, földgép, kompresszor, kisvasúti mozdonyt tanultak. Az oktatónk beteg lett, és akkor más gépen, kompresszor és kismozdony foglalkozáson vettünk részt.
Én a kompresszor és a kismozdony foglalkozásokon vettem részt. A kismozdonyt nem tudtam befejezni, mert az oktatónk a toronydarus visszajött. Így csak a kompresszorról tudtam levizsgázni a toronydaru mellett.

*   *   *

Az 56-os események szele engem is érintett. A Keresztény Front Szervezetbe benne voltam. A rendőrség tudomást szerzett a szervezetről és több tagot kihallgattak és bíróság elé állítottak. Én is közéjük kerültem. Voltaképpen csak összejöttünk időnként és a rendszer hibáit figyelembe véve arról beszélgettünk, hogyan kellene keresztény szellemben intézni az ország dolgát.

 fustoskirandulas.jpg
Füstös Antal plébános és hívei egy kiránduláson

A Fővárosi Bíróság többünket elítélt. Államhatalom megdöntésére való törekvés vádjával. Én huszonharmad rendű vádlott voltam. Fellebbezés folytán a Legfelsőbb Bírósághoz került az ügyünk. Ott: kötelező feljelentés vádjával négy hónap felfüggesztett büntetést szabtak ki. Kirendelt ügyvédem volt. Jobban beszélt, mint a fogadott, fizetett ügyvédek.
A téli tüzelő beszerzése gondot okozott. Akkor még nem volt a községben TÜZÉP telep. Tökölről kellett a tüzelőt beszerezni. Annyi pénz nem volt, hogy ősszel az évi tüzelőt megvettük volna. Így maradt a részleges beszerzés, ami nem volt egyszerű, mert a tüzelő ellátás a telepen nem volt folyamatos.
Az erdőn erdőtisztítást lehetett vállalni. Ezért tüzelővel (rőzsével) fizettek. Vettem ki szabadságot és elmentem az erdőbe. Pár télen így biztosítottam a téli tüzelőt. Az erdész megengedte, hogy hozhatunk haza fát, amit elbírunk a vállunkon hozni. Így minden nap két köteget – a vállamon átvetve – hoztam haza. Nem volt könnyű, az erdő kb. 3 kilométerre volt.
Később lett a községben TÜZÉP telep és akkor már könnyebb lett a tüzelő beszerzés. Idővel be tudtam előre szerezni az egész télre a tüzelőt, megszűnt a bizonytalanság, és az esetenkénti sorban állás.

 
epitekezesen.jpg

Az építkezésen

Egyik esztendőben kijött a rendelet, hogy a túlórát rezsi bérben fizetik. Ez ellen ágáltam. Azon a munkahelyen ahol voltam, olyan munkák voltak, hogy a betonozást nem lehetett abbahagyni csak ha a megkezdett már teljesen be lett betonozva. Az javasoltam, hogy az ilyen munkát reggel és ne délután kezdjék el, ez szervezés kérdése. Nem. Akkor – mondtam – ha letelik a heti 48 óra, abba hagyom a munkát. Nem. Akkor – folytattam – amennyivel tovább dolgozok, másnap annyival később jövök be. Nem lehet. Legközelebbi alkalommal úgy tettem, amint mondtam. Később mentem be, bizonyítva, hogy lehet.

 cseplogepadagolasa.jpg
A cséplőgép adagolása
 
Tökölről is járt ugyan oda egy ember, (Gergics Illés) együtt jártunk be. Csépelés ideje volt. Azt mondja, két ember kellene a cséplőgéphez. Ő vállalná a kéve adogatást. Én nem vállalnám a pelyvást. El is mentünk a csépléshez. A munkahelyen nem szóltunk semmit. Nem érdemelték meg.
Munkába álltunk. A pelyvához meg az etető mellett levő kéve adagoló váltja egymást. Rám került a sor a gép tetejére felmenni. Számomra nehéz volt, szokatlan, gyakorlatom nem volt. Alig vártam, hogy lekerüljek. Azt mondtam a társamnak, ha akar fönt maradhat, én inkább a pelyvát választom. Igaz nagyon poros, de fizikailag nem nehéz. A gép tetején már attól féltem, hogy beesek a garatba.
Kb. három hét múlva befejeződött a cséplés. Nagyon fárasztó volt. Hajnaltól estig. Gyalog mentem Tökölre és vissza, ami 3 kilométer. De meg lett a téli kenyérre való.
A munkahelyemre visszatérve volt szemrehányás, méltatlankodás. A főgépész is ott volt, ő sem dicsért meg.


* * *

Kifejtettem nézetemet: miszerint rezsi bérért túlórázni nem kifizetődő, mivel amúgy is alacsony az órabért. Így lehetetlen a családnak a megélhetést biztosítani. A csépléssel legalább megkerestem a kenyérre valót a családomnak. Látták valami igazam nekem is van. Összeültünk, hogy megoldást találjunk.
A gépen ebben az időben I-VII-ig kategóriába voltak besorolva. A beton-keverőgép IV-es kategória volt. Arra a megállapodásra jutottunk, hogy magasabb, VII-es kategóriába számolnak el. Ez elfogadhatónak tűnt. Így is maradt azután is, hogy más munkahelyre kerültem addig, míg a nehézgépkezelő vizsgám meg nem lett. Akkor magasabb besorolást kaptam.
Míg erről a munkahelyről távol voltunk, gépkezelő nem lévén a gépekkel nem tudtak rendesen dolgozni és tönkretették. Elgondolkozhattak hogyan jobb, ha fizetnek, vagy nem. A józan ész győzött. Ezt mind a szakszervezet nélkül értem el, úgy mint minden esetben magam erejéből érvényesültem. Meg is mondtam a szakszervezet nem ér semmit, azért van, hogy jó pár embernek legyen ingyen jövedelme.
Már eltelt 12 év is, de még mindig nem sikerült Pestre bejutni lakni. Azt mondja a feleségem, hogy vegyünk telket és építkezzünk. Én nem lelkesedtem az ötletért, mert tudtam mennyi utánjárás, hivatalos üggyel jár. Nekem meg szabadidőn nagyon kevés volt. Na, meg pénz sem nagyon volt.
Az időben a falu lakossága 800 fő körül volt. Sok volt az üres telek. Sokan kezdtek építkezni. Telket az OTP is árult. Átgondoltam a lehetőséget. Azt mondtam a feleségemnek, ha utána jár és a hivatalos ügyeket vállalja, benne vagyok. Mondtam az OTP-ben érdeklődje meg, hol van telek eladó, nem baj, ha nem helyben van, csak az állomáshoz közel legyen.
Volt egy helyben, megfelelő helyen 400 négyszögöl, bár kisebb is jó lett volna, de csak ekkorák voltak. Havi törlesztésre megvettük. Azzal a feltétellel, hogy 3 éven belül építkezünk rá. Vállaltam.
Egy építési vállalkozóval elkészítettem a tervrajzot és költségvetést. Az építkezésre OTP kölcsönt vettem fel, ami akkor 2% kamat volt, ugyanakkor 3%-ot fizettek a betétpénzre, nem úgy, mint napjainkban. Olyan magas a kamat, hogy azelőtt ennek a fele is uzsora kamatnak számított, és büntették.
Hozzáfogtam az építkezéshez. Az alap betonozásnál a munkatársaim segédkeztek. Kézzel lett a beton keverve, akkor még nem volt hozzáférhető kisgép.
A fal vályogból készült, ami olcsóbb a téglánál és helyben van. A homok alatt a telken jó minőségű agyag van. Kiszámoltam, hány négyzetméter agyag kell a falhoz. Hozzá fogtunk a két fiammal a kitermeléshez. A fiaim akkor még iskolások voltak.
A kitermelt agyagot ehhez értő falrakóval rakattam fel. A fal nem vályog téglából épült, hanem úgynevezett „fecske fal”. Itt az agyagot vasvillával rakják egymásra egy méter magasra. Amikor kissé megszárad, jön rá a következő rakás.

 fecsksfal.jpg
A „fecskefal”

A födémet vasbetongerendából és a közért 6-os téglával kirakva, kibetonozva én készítettem el. A tetőszerkezetet szakember, ács készítette. Úgy szintén a közfalakat, ajtó és ablak befalazását, szintén szakember, kőműves készítette.
Az aljzatbetonozást én, a bevakolást szakember készítette. Úgyszintén a villanyszerelést és a vízvezeték szerelést is.
Végül sok munkával, fáradtsággal elkészült a ház, az otthonunk a két fiam segítségével. A munkát beosztva, nem túlhajszolva végeztük. Vasárnap nem dolgoztunk. Így végül 1962-ben beköltöztünk új otthonunkba, a saját házunkba.
 valyogfal.jpg
A sok vályog a közfalakhoz készült

Beköltözésünk után sem állt meg az építkezés. Hozzáfogtam a nyári konyha és műhely alápincézett építéséhez. Ez már téglából épült. A munkahelyemen volt bontási tégla eladó, azt vettem meg. Mikor ezzel kész voltam, akkor sertés és baromfi ólakat építettem. A külső bepucolás majd jóval később lett elvégezve.

A gyerekeim innen házasodtak. Mindegyik a házasságkötés után kb. 7-7 évig lakott itt, míg nem tudtak saját otthont alapítani. Az idősebbik fiam a telkem végére építkezett. A műhelyben most már volt rendes helye az eszterga padomnak. Nem úgy, mint az előző helyen, ahol a konyhában volt a pad.
Eleiben itt is lábhajtással működött az eszterga pad, mint az előző helyen, mivel ott nem volt áram. Ami azt is jelentette, hogy a gyerekek petróleum lámpa mellett tanultak. Később amikor a munkám sűrűsödött, vettem villany motort. Így könnyebb és gyorsabb lett a munka. A munka majd mindig kitöltötte a szabad időmet.

Az építőipar kezdeti lendületből kezdett alább hagyni. Próbálkoztam más vállalatoknál is, de csöbörből-vödörbe kerültem volna. Hívtak toronydarura. Kevesebbet fizettek volna, mint a munkahelyemen, és még ráadásul vidékre is kellett volna mennem. Egy alkalommal találkoztam a tököli barátommal, aki szintén a vállalatnál dolgozott előzőleg. Ő mondta, menjek oda, ahol ő most dolgozik Tökölön. Kell oda is ember. Elmentem az adott címre. Valóban kellett ember, gépkezelő, persze nem építőipari. Megbeszéltük, hogy a felmondás után felvesznek. Így is történt.
Az építkezést több mint 20 év után hagytam ott. Ez a vállalat ahová jöttem az ÁTEV (Állati fehérje Feldolgozó Vállalat (Döggyár) volt. A nyugdíjazásom előtt 9 évvel kerültem ide.
Ez a munkahely előnyösebb volt, mint az előző. Nem kellett napi 3-4 órát utazni. Nem voltam kitéve az időjárás viszontagságainak. Az órabérre adtak 30%-ot. Mivel három műszak volt az éjjeli pótlék is járt. A műszakot mikro-busszal szállították lakástól a gyárig. Majd később egy gyülekező helyen vette fel az embereket a busz. Így fél óra alatt bent, illetve itthon voltam. Így minden nap bőven volt szabadidőm.
A munkaruhát ott mosták ki. Lábbelit gumicsizmát és bakancsot adtak. Havonta tisztító szereket. A munkát itt nem mindenki bírta, mert a szagot nem bírták elviselni.
Nem telt egy év, és kiváló dolgozó lettem. Az ottlétem után a negyedik, ötödik évben kompresszort helyeztek üzembe. Mivel senkinek nem volt rá vizsgája, így engem bíztak meg a kezelésével. Most jött meg a gyümölcse, hogy annak idején magánszorgalomból levizsgáztam belőle. Majd küldtek el tanfolyamra másokat is, hogy legyen váltóm. Ez jó beosztás volt. Itt nem kellett strapálnom magam és izzadni, mint a gépteremben. Itt csak figyelni kellett, amit ülve is el lehetett látni. A nyugdíjazásomig ott voltam. Utána a kompresszor üzemeltetését is megszüntették, mert technológiára álltak át.

Az itthoni munka a műhelyben állandósult. A szabadidőmet kitöltötte.

 cigi.jpg
Cigarettatartó gémeskút

Volt egy barkácsbolt és oda különféle esztergált holmi kellett. Aztán egy időben bejött a makramé hullám. Nem győztem a golyókat, karikákat készíteni. Majd ennek elmúltával jött a csipkeverés hullám. Sokan fogtak hozzá. Ezeknek a csipkeveréshez orsókat kellett csinálni. Százszámra kellettek. Így egyáltalában nem voltak elkeseredve, hogyha nyugdíjba megyek nem lesz elfoglaltságom.
Elérkezett a nyugdíjba vonulás ideje. Örömmel tettem, nem volt semmi hiányérzetem.

A minden családot tragikusan érintő események minket elértek. A szüleink, rokonaink és az idősebb fiúnk elvesztése, ami életünk végéig fájdalmas emlék marad. Az élet szerencsére nem csak szomorúságból áll. Vannak örömteli események is. Az unokák születése, házassága. A dédunokák születése.

 3mihaly.jpg
A három Biró Mihály

Sokakat érdeklő látványos eseteknek is voltam résztvevő szemlélője.
Még kisgyerek koromban az édesapámmal a tömegben állva láttuk Szent Serédi Jusztinian bíboros hercegprímást, amint a baldachin alatt, hosszú bíbor uszályban vitte az Oltári szentséget, az Andrássy úton. Nem tudom milyen alkalomból. Talán Szent István napja volt.
A Várban láttam a díszes őrségváltást, amint az alabárdosok, korona őrök, palotaőrök, terem őrök, díszes ruhában fölvonultak.
Egy alkalommal a kiskereskedőknek valamiféle gyűlésük volt a Vigadóban. Ezen részt vett József főherceg is. Távozáskor előttünk ment 2-3 méterre a lépcsőn.
Felejthetetlen esemény a 38. Eucharisztikus Világkongresszus. Ezen az édesapámmal együtt az éjjeli szentségimádáson részt vettünk. A pápai legátus Pacielli bíboros volt, a későbbi XII. Pius pápa. Őt egy alkalommal egész közelről láttuk.
Vagy két jó évtized múlva az első űrhajóst Gagarint  is láttam, amint a Ferihegyről az Üllői úton végig vonult. Akkor éppen az Üllői úton dolgoztam.

Az életem képernyőjén felvonuló események közül a fentiek hagytak mélyebb nyomot bennem. Így visszatekintve, látszik csak meg igazán, hogy az ember tervez, az Isten végez. Sőt tervezés nélkül is végez.
Mikor még nem is terveztem, csak hányódtam, máris jó helyre, Dunántúlra hányódtam. Így menekültem meg sok honfitársam szörnyű szenvedéseitől és tragédiájától, málenkij robottól és egyebektől.
Aztán a célirányos tervem, ami évekig tartott, eredménytelenül, hogy Pestre kerülje lakni. Sose gondoltam arra, hogy saját esztergapadom legyen és itthon esztergáljak, a jobaházi esetet kivéve. Mégis lett esztergapadom és műhelyem, tartós munkám. Ezek emelkednek ki a kisebb-nagyobb terveim kudarcából, amik kivétel nélkül a javamat szolgálták, amit persze csak később láttam be.

Korántsem volt a sorsom olyan rózsás, mint azt a fentiekből gondolni lehetne. Voltak, akár csak másnak, nekem is bőven küzdelmeim, nehézségeim, kudarcaim. De az ember inkább a kellemest, a jót látja a múltjában, a sikertelenséget kevésbé.
Ezzel együtt mégis sikeresnek találom az életem. Van saját otthonunk. Megélhetésünk is volt mindig, nem úgy, mint a későbbi fiataloknak, nincs munkalehetőségük. Öreg napjainkra is önállóak vagyunk, nem vagyunk mások terhére. Hiszen mindenkinek nehéz a megélhetés.
Az Istennek adok hálát, hogy ilyen életlehetőséget engedett meg nekünk.

Az ember töri magát az elképzelései megvalósítására, sikertelenül. Ez velem is gyakran megtörtént. Elfelejtkeztem, nem gondoltam arra, amit Jézus mondott: „Keressétek előbb az isten országát és a többi megadatik nektek.” Ennek a tanításnak az igaz voltáról volt alkalmam többször meggyőződni.


EMBER TERVEZ,
ISTEN VÉGEZ!



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 3
Tegnapi: 16
Heti: 42
Havi: 642
Össz.: 119 999

Látogatottság növelés
Oldal: Biró Mihály 1920. 2.rész
Buday-Biró család - © 2008 - 2024 - budaybiro.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »