Biró Endre:

 BIRÓ MIHÁLY
(1870. szeptember 26. - 1954.)

Dédnagyapámra már nem emlékszem, hiszen még csak hat éves voltam 1954-ben, amikor meghalt. Csak a fényképek őrzik emlékét, meg az a kevés történet, amit róla meséltek.

 
Biró Mihály az Osztrák-Magyar Monarchia katonája (1914)

Uradalmi lovász volt - az anyakönyvek szerint - a dobozi kastélyban. A családi emlékek szerint: uradalmi postás. A kettő nem zárja ki egymást, hiszen a kastélyokban szolgálók között is meg volt egy bizonyos rangsor. Voltak olyan tisztségek, beosztások, melyek nagy felelősséggel párosultak, ilyen pozícióban csak olyan embert alkalmaztak, akikben teljes mértékben megbíztak.
A ló, az úri osztály számára bizony többet jelentett, mint bárki a környezetükben, gondolok itt a cselédségre és az uradalom bármilyen bérlőjére. A ló státusz-szimbólum is volt mindamellett, hogy abban korban szinte nélkülözhetetlen a társadalmi életben, a közlekedésben, a sportban, a szabadidőben. (Legalább annyira számított ha nem többet, mint a mai világban egy luxusautó.)
Nyilván egy grófi, bárói birtok olyan minőségi lóállománnyal rendelkezett, amely nem csak létszámában de értékében is jelentős volt. S mint ilyent, bizony akárkire nem lehetett rábízni a mindennapi ellátásukat. Ez így lehetett Weinckheim báró uradalmán is a dobozi (gerlai?) kastélyban.

 
Bizalmi állás volt lovakkal bánni egy bárói birtokon. Az ellátás nemcsak a napi etetésből és az állatok, istállók tisztántartásából állt. A feladatok közé tartozott a lóállomány minőségi szaporítása, az állatok nevelése és idomítása. Egy lóállomány minősége mindig függött a tulajdonos mellett az alkalmazott lovász szakértelmétől is. Nem volt mindegy, hogy „felsőbb körökben" hogyan vélekedtek egy társadalmi eseményre érkező fogatról, melyet leginkább a lovak külseje határozott meg. Az állatok fajtája mellett a szőrzet fényessége, a sörények frizurája és a farok hossza és tisztasága, a patkók minősége, a paták fényessége. A lovak felszerszámozása is nagy gondot és bizonyos fokig különleges ízlésvilágot tükrözött. Ebben is meg kellett felelni a kor divatjának! Ebben is nagy szerepe volt egy uradalmi lovásznak.
Dédnagyapámat nagyon szerették a dobozi kastély urai, hiszen munkájával mindig meg voltak elégedve, szakértelmét elismerték.
Az Osztrák-Magyar Monarchia katonájaként részt vett az I. Világháborúban. Szerencsére a harcokból épen egészségben tért haza s így felnevelhette gyermekeit: négy fiát (Mihály, István, János, József) és két lányát (Annus, ?). Tisztességes, becsületes élete például szolgált családjának.
Szépen és boldogan éltek feleségével (Horváth Anna).

 
Dédszüleim aranylakodalma (1943.)

 
Dédnagymamám temetése


 

A négy Biró Mihály: dédnagyapám, nagyapám, apám, bátyám

Felesége halála után egy ideig Pesten élt a fiainál. Ekkortájt jött ki hozzánk néhányszor Szigethalomra is meglátogatni unokáját és dédunokáit.

 A két Biró Mihály előtt Béla, édesanyám karján én, előttünk testvérem: Misi és egy kislány.

Mikor a családkutatás közben Zsuzsával  róla beszéltünk, egy érdekes epizód került a felszínre. Zsuzsa említette, hogy nagyon jól emlékszik, hogy nagypapája  nagyon sokszor az ölébe vette és mesélt neki. Vagyis inkább meséket mondott. Lehet, hogy ezek valódi történetek voltak, csak gyermekfejjel tűntek mesének. Ami érdekes volt, hogy mindig hegyek közötti történésekről volt szó, mindig hegyvidéki, erdős mesék hangzottak el (!).Nem tudni biztosan, hogy vajon ezek csak olyan hagyományszerű, többek által elmondott mesék voltak, vagy esetleg volt némi valóságtartalma is. Mind a kettő valószínűsíthető, de az én kutatásom szempontjából csak az egyik variáns lenne élményszerűen érdekes.

 
Dédnagyapám Mariska menyével és Józsi fiával (keresztszüleimmel)  és unokatestvéreimmel, Jocóval és Bélával

Ha figyelembe vesszük azt, hogy abban az időben, amikor a dédnagyapám élt még rádió se volt, s könyvek is csak ritkán, inkább arra gondolnék, ami az anyai nagyanyám vonalán beigazolódott. Mégpedig az, hogy a nagypapák, nagymamák leginkább a saját családjuk történetét mesélték el gyermekeiknek, unokáiknak. Ezek a megtörtént események hosszú évtizedeken (talán évszázadokon keresztül is) a családtagok elbeszélései alapján váltak ismertté. Hitelességét az is valószínűsíti, hogy ezeket, ugyanaz a személy többször is elmondta, ezáltal az ismétlések miatt úgy belerögződött a mesélőbe és a hallgatóba is, hogy újból és újból el lehetett mondani az eredeti történetet minden változtatás nélkül. Talán éppen úgy, mint egy verset, melyet az iskolában megtanultunk, és nagyon sokszor elmondtuk életünkben.
Az ő apja dohánykertész volt. Ezt az anyakönyvi kutatások során tudtam meg.
A dohánykertészet egy elég speciális, egyedi ága a kertész szakmának. Ennek ismeretében máris közelebb jutottam üknagyapám hétköznapjainak megismeréséhez, hiszen más a tevékenysége a virágkertésznek és teljesen más annak, aki a dohány termesztésével foglalkozik. Ezek után már csak azt kellene valahonnan megtudnom, hogy vajon a termesztés mellett vajon fogyasztója is volt-e a dohánynak. Mint ahogyan a szőlőtermelő is megkóstolja a pincéjében tárolt borát, nyilván üknagyapám is kipróbálta a terménye minőségét. Gondolom nyári délutánokon elpipázgatott az öreg diófa alatt, télen pedig a kemence mellett üldögélve eregette a dohányfüstöt, miközben mesélgette a családdal megesett régi történeteket.
Télidőben, mikor mindenki a tűz közelébe húzódott, az öregek mesélték, mesélhették a család történetét, a család krónikáját. Azt, ami velük történt meg és azokat is, amelyeket ők hallgattak szüleikről, nagyszüleikről. Ezek megragadnak egy gyerek emlékezetében s bizony öregkorára újból feleleveníti azokat s tovább adja gyermekeinek, unokáinak.
Nagy a valószínűsége annak, hogy ezek a „mesélések" tulajdonképpen a családnak a története volt. Sajnos az benne a tragédia, hogy a Zsuzsa, akinek ezeket elmesélte, még nagyon kicsi volt, s nem jegyezte meg őket. Lehet, hogy fiainak is elmondta, de velük erről soha nem beszéltem s most már sajnos nem is tudok.
Volt még egy érdekes észrevétele nagynénémnek a dédnagyapámmal kapcsolatban. Ugyanis emlékszik egy zöldköves pecsétgyűrűre, melyről azt lehet gyanítani, hogy a nagyobbik fiúgyermek (általában Mihály nevű) örökölte azt. Végül az idő sodrában hová is kerülhetett ez az ékszer, azt nem tudni, mindenesetre érdekes lett volna, ha a mai napig valamelyik Biró leszármazott megőrzi. Lehet, hogy elveszett, vagy el kellett adni pénzhiány miatt - nem tudni! Mindenesetre ezáltal legalább van egy érdekességet magában rejtő titok, melyre már soha nem derülhet fény.

 
A szigethalmi kertben: hátul dédnagyapám, elöl édesanyám, keresztanyám és keresztapám

 
Dédnagyapám temetése

Szép kort ért el, hiszen 84 éves korában halt meg.

Oldal: Biró Mihály 1870.09.26.-1954.
Buday-Biró család - © 2008 - 2024 - budaybiro.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat