Buday-Biró család

Vivos voco.... Hívom az élőket...

Biró Endre

biro_endre.jpg

ÖRÖKSÉG
(Gyermekeimnek és unokáimnak)
Bucsa, 2011


ÚJPESTRŐL BUCSÁRA

Az élet meglepő eseményekkel teszi gazdaggá a hétköznapokat. Ezt én magam is megtapasztaltam, hiszen a körülmények úgy hozták, hogy túl a hatvanadik évemen egy kisfiúval ajándékozott meg ifjú feleségem. Egy lányom és egy fiam már felnőttként éli mindennapjait, így velük már kevesebb a gondom. A szépségre, a műveltségre, a környezet és a könyv szeretetére neveltem őket. Éppen ezért úgy éreztem, hogy a legkisebbnek ezekből még többet kínálok.
Újpest panelbirodalmában éltem 1977-től. A lakás ablakából ráláttam a Chinoin gyár irodaépületére, a lebontott házak kopár parcelláira, a mögötte a lebontásra várakozó, kiürített többi épületre. Siralmas és megdöbbentő volt ez a „csendélet”, hiszen az újjászületés előtti végső pusztulás nem volt szívderítő látvány. Ellene semmit nem lehetett tenni. Ezzel eltűnt a századelő tárgyi emlékeinek egy része Újpesten.
Az élet sokszor kegyetlen, máskor viszont ajándékokkal halmoz el bennünket.
Ez utóbbi történt velem, amikor magam mögött hagytam Újpest nyüzsgő világát és leköltöztem az Alföldre. Ott is egy nagyon kicsi, hátrányos helyzetű kis faluba, mégpedig Bucsára.
Bucsa község három megye határán fekszik a Sárrét északi sarkában, Békés megyében. Itt a csend és a nyugalom várt rám. Erről a kis településről nem is feltételeztem, hogy történelme milyen mélyen nyúlik vissza.
Napjaimat hasznosan akartam eltölteni. Beszélgettem az itt élőkkel, érdeklődtem a jelenről és a múltról. Meglepődve tapasztaltam, hogy nagyon sok olyan történet, legenda él a helyiek emlékezetében, amely eddig még nem került rögzítésre semmilyen módon. Éppen ezért nekiláttam egy olyan kutatásnak, amelynek eredményeit talán évek múlva értékként tudok átnyújtani gyermekeimnek, unokáimnak, esetleg az itt élő embereknek.
Legkisebb fiam, – Endre, aki már itt született – mindig körülöttem téblábolt, s figyelte, amint nézegetem a begyűjtött régi fotókat, lapozgatom a rám bízott családi iratokat, simítgatom az összegyűrt, frontról írt leveleket, s időnként rácsodálkozom a régi idők térképeire.
Az évek múltak. A kis Endre felcseperedett s érdeklődése szemmel láthatóan az én munkámra irányult. Ezt nem is bántam, hiszen titokban mindig erre vágytam, bár soha nem erőltettem rá semmit, mindig azt szerettem volna, ha a saját elképzelései valósulnak, meg – természetesen a megfelelő határok között.
Az elmúlt nyáron történt, amelyet most leírok. A sok eső után kiültünk a diófa árnyékába. Kisfiam szokás szerint mellém ült és figyelte, amint rendezgetem a régi iratokat, a kutatásaim során előkerült térképeket. Meglepődtem, amikor a papírlapokon lévő szövegeket elolvasva hozzám fordult:
– Édesapám! Mi az hogy Bogárzó? És mi az a Hámszárító?
Meglepődtem és egyben boldog is voltam. Erre vártam, hogy egyszer ő maga kérdezzen rá olyan dolgokra, amelyeknek megfejtése a számomra is rengeteg időbe tellett. Úgy gondoltam, hogy látványosan próbálom kisfiamnak elmesélni mindazt, ami számára talán még nem is annyira érthető, hiszen a múlt megértése sokszor még nekünk, felnőtteknek is nehéz feladat.
– Gyere, sétáljunk egyet! Közben elmesélem neked, milyen volt az élet itt Bucsán, nagyon-nagyon régen.
Elindultunk a bucsai puszta felfedezésére. Az úton az előző hetek lenyomataiként hatalmas víztócsák és a dagadó sár látványa kísért bennünket. Ez éppen kapóra jött nekem, hiszen ez lett az egyik segítő eszközöm a későbbiekben. Átsétáltunk a Berettyó-csatorna feletti hídon, s letértünk a legelő felé. A mezőgazdasági gépek – traktorok, kombájnok – itt is mély nyomot hagytak, amelyek megteltek vízzel, sárral.
Meleg volt, nagyon meleg. Levettük a cipőnket. A nyári forróságban jól esett a sarat dagasztva sétálni. Úgy éreztem, ez az a megfelelő pillanat, hogy elkezdjem mesélni a múltat.
– Tudod kisfiam, régen, az 1700-as években az emberek nagyon nagy szegénységben éltek, s nem vehettek maguknak cipőt és semmilyen lábbelit. Tavasztól őszig csak mezítláb jártak. Ha el kellett menniük egy másik faluba, akkor mezítláb és gyalog indultak útnak. Ha valamit szállítani kellett, akkor ehhez a lovas szekeret használták. Te is láttál már itt Bucsán lovakat, befogva a szekér elé. De nézd! Éppen itt jön velünk szembe, szénával megrakodva.
Intettem köszönésképpen a lovas szekér gazdájának, aki régi jó hagyomány szerint megemelte – a nyáron is használt – kalapját. Megvártam, míg elhalad lőttünk, utána folytattam.
– Amint látod, a ló mindenféle szíj és kötél segítségével húzza a szekeret. Ezt a bőrből elkészített lószerszámot hívják hámnak. A ló igába fogására használt hám segíti az állatot abban, hogy könnyedén húzhassa a szekeret. Látod, amint lépked ebben a nagy pocsolyában, bizony az felcsapódik rá. Ő is és a hám is sáros lesz, nagyon-nagyon sáros.
Közben visszaindultunk a falu felé. Látszott már a híd, s mögötte a falu első házai. Folytattam az elkezdett beszélgetésünket.
– Ahogyan mi is belegázoltunk a vízbe, a mi lábunkra is ráragadt a ragadós bucsai sár. Ez bizony nem szép látvány. Képzeld el, hogy régen, amikor nem volt még aszfaltút a környéken, ilyen körülmények között kellett megtenniük az utat a kereskedőknek, a parasztembereknek, de a szekeret húzó állatoknak is. Ha egész nap úton voltak, bizony vastagon ráragadt a lószerszámra, a hámra is az út pora, esős időben pedig a fekete sár. Itt is nagyon rossz volt az út. Tudod, – hiszen már meséltem neked erről – Bucsa-puszta nagy része ekkor még vízben állt, hiszen még nem csapolták le a környéket. Csak a kiemelkedő részeken művelték meg a földet s csak ezeken helyeken építettek maguknak tanyákat. Hallhattad már a környék egyes területeinek a nevét: Kertészsziget, Tótsziget, Barnasziget. A nevük megmaradt a mai napig, pedig már nem látunk sehol se vizet a környéken, így szigeteket se. A régi öregek mesélték, hogy Karcagról Füzesgyarmatra csónakkal mentek a vásárba.

HÁMSZÁRÍTÓ


Megálltunk, elővettem a magamhoz vett térképet és az egyik részletet mutattam kisfiamnak.

 hamszarito.jpg

A Hámszárító területe Bucsa kataszteri térképén (1860-as évek)

– Nézd csak! Erre a térképre azt rajzolták, hogy mi volt ezen a területen az 1800-as évek elején. Itt a térkép jobb alsó sarkában ez a kis vonalkázott rész mutatja a hidat, amely előtt most állunk. Ez természetesen sokkal kisebb volt a jelenleginél és persze fából készítették. A szélessége is csak akkora, hogy egy lovas szekér éppen elfért rajta. A térkép közepén látható a két épületnek az elhelyezkedése. A nagyobbik volt a vendégfogadó. Amint látod, még egy zászlót is rajzoltak rá. Bizonyára ez jelezte az utazóknak, hogy itt megpihenhetnek. Ide tértek be a vándorok megpihenni, az utazók itt kaptak egy kis meleg ételt és hűsítő italt. Igen ám, de a lovakat is el kellett látni friss szénával és meg is kellett őket itatni. Amint látod, a másik kis jel egy épületet mutat. Ez volt az istálló, ahol a lovakat látták el friss szénával. Egy kicsit feljebb is van egy kis rajz! Az a gémeskutat mutatja. Itt lehetett megitatni az állatokat. Itt mosták le róluk az út porát, de a rájuk rakódott sarat is.
Kisfiam érdeklődve nézegette a térképet, majd felemelve a fejét – gondolom – megpróbálta maga elé képzelni mindezt úgy, hogy közben a mai falukép tárult elé. Nem szólt semmit, csak gondolkodott, koncentrált. Mikor rám tekintett, folytattam.
– Ezen a helyen mosták le a lovak bőrszerszámáról, a hámról is az út porát, vagy éppen a ráragadt sarat. Gondolj csak bele, hogy a hosszú úton milyen sok rakódhatott rá. De nemcsak kívülről, volt szennyezett. Bizony a hám alá is bekerülhetett jócskán a sárból, amely kidörzsölhette, felsebezhette a ló testét. Ezért meg kellett tisztítani a hámot is. Ezt itt, a gémeskút mellett végezték. A mosás során természetesen vizes lett a bőrből készült lószerszám, így azt meg kellett szárítani, ezért kitették a szabadba. Itt a nap sütötte, a szél pedig jól átfújta, kiszárította, s csak utána lehetett újra feltenni a lóra. A hámokat a csárdával szemközti területen lévő karókra, állványokra tették száradni. Látod itt a térképen a felírást? Hámszárító. Eleinte csak a fűre tették le azokat, később a fából készített állványokra, az itt elhelyezett karókara helyezték a kocsisok a lovak hámjait. Így száradtak itt a napon s a szélben. Hát innen kapta ez a rész a Hámszárító nevet. Az idők folyamán a csárda megszűnt s a Hámszárító területe is beépült. Most már ló sincsen olyan sok a faluban. A sár is csak a kisebb utcákban van, így a Hámszárító immár csak egy területnek a neve maradt, megörökítve a régi idők emlékeit.
Vártam egy kicsit. Tudtam, hogy most dolgozza fel mindazokat, amiket meséltem neki. Nem mentünk át a hídon, ott maradtunk, mert a következő kérdésére is itt szerettem volna megadni a választ.

BOGÁRZÓ

– Egy másik szóra is rákérdeztél, mégpedig arra, hogy mi a Bogárzó. Tudod, Bucsa történelme, története nagyon sok titkot hordoz magában. Ezek megfejtése sok időt és fáradtságot igényel. Néha egy kis tévút is belekerülhet a legendák feltárásába és értelmezésébe. Éppen ezért ajánlatos minden információt többször ellenőrizni. Bucsa község kicsiny kis falu, mégis több egységből, falurészből tevődik össze, melyeknek nevei még ma is ismertek és a falu lakossága használja is. Mik is ezek? Természetesen a „magot”, a központot maga a névadó: Bucsa képviseli, de soroljuk fel a többiből is néhányat: Hámszárító, – amiről az előbb beszéltem – Újtelep, Kisbucsa, Bekefalva, Bogárzó.
Minden településrésznek megvan a maga története, mondhatnám legendája. A legbizonytalanabb elnevezés éppen az utóbb említett Bogárzóhoz fűződik, amire te is kíváncsi vagy. Furcsa név. Valamit ki is fejez, de miért éppen a bogarakkal összefüggésben? Talán sok bogár volt ezen a környéken, vagy bogár-rajok szállták volna meg egy időszakban a területet? Mert erre is gondolhat az idegen.
Idős embereket kérdezgetve több variáció is felszínre került. Az egyik állítás szerint Bogár Imre, a betyár járt erre, és őróla nevezték el Bogárzót. Bár az 1862. július 11-én kötél általi halálra ítélt betyár soha nem követett el súlyos vétséget, az egy éven át tartó „betyárkodása” a nép előtt legendává terebélyesedett. Nyilván ebből adódik, hogy egyesek őt gondolják, vagyis inkább őt szeretnék megtenni a bucsai Bogárzó falurész névadójának. Szép történetet lehetne ebből kanyarítani, mert az emberek idealizálták alakját, de sajnos nincs egy csöppnyi valóság se benne, hiszen soha nem járt ezen a vidéken. Tudod, én mindig arra törekszem, hogy a kutatásaim eredményét hiteles iratokkal, képekkel, térképekkel igazoljam. Ez nagyon fontos a számomra s neked is ez legyen a célod, ha bármikor valami hasonlóba akarsz majd kezdeni!
 bogarzo.jpg
Bogárzó a kataszteri térképen (1860-körül)


Természetesen meg kell hallgatni mindenkit, aki érdekes adalékkal szolgálhat egy bizonyos témáról. Erről a Bogárzó elnevezésről pedig van még egy feltevés. Azt mesélik, hogy ha valaki az 1800-as években Füzesgyarmat felől érkezett Bucsára, a Berettyó hídján átmenve, – ahol most mi is állunk – s jobb felé, a falu végén lévő házakra tekintett, azok úgy néztek ki, mint apró bogarak, amint egy csoportba összebújva pihennek az újonnan betelepülők portái mögött. Tehát itt a látványra alapozzák a névadást. Ez már így egy reálisabb megközelítés, de mégis, milyenek lehettek azok az elkülönült házikók, amelyek feltűnően másabbak voltak a többieknél? Miért éppen olyanok voltak, és egyáltalán honnan jöhettek lakói?
Amint látod, erről is van egy térképrészletem. Bár itt nem láthatók rajta az épületek jelei, de a terület, megnevezése egyértelmű.
A térképen egy nagyobb épület fel lett tüntetve az udvarral együtt. Ha jól megnézed, a jobb felső sarokban itt is egy gémeskutat találunk. Ide írták a terület tulajdonosának a nevét is.
Kutatásaim során sok ismerősre tettem szert, akik szintén hasonlóan „bogarasok” voltak, mint én, akik szintén egy-egy település kutatásában merültek el. Ezekkel információkat cseréltem s így jutott el hozzám Bogárzó hiteles története, amely a következő:
1771-ben úrbérrendezés folyt Tiszanánán. Az urbárium végrehajtására egy Brunszvik nevezetű királyi biztos jelent meg a településen. A leírt krónika szerint, azok a középszerű és szegényebb református gazdák, akik nem kaptak a megélhetésükhöz elegendő földet, panaszt tettek. Brunszvik megengedte az elégedetleneknek, hogy akkora telekre iratkozzanak fel az úrbéri táblázatba, amekkorára csak akarnak. Ez meg is történt, de 102 szegényebb gazdának így sem jutott föld. Ezek Lódi Kiss Mihály vezetésével, elköltözésre szánták el magukat. Ezt viszont nem engedte meg a püspöki jószágkormányzó, Ulrich János. A királynőhöz fordultak tehát, s bár Ulrich János, Brunszvik királyi biztos és a püspök igyekeztek magukról elhárítani a vallásüldözés kényelmetlen vádját, az uralkodó rendeletére mégis bele kellett nyugodniuk a 102 jó robotos elvesztésébe. Az elvándorlók egy része a békési Bucsa-pusztát népesítette be. Távozásuk során "bogárhátú kunyhóikat", vagyis az összes "padlás nélküli nádfalbul levő bogárhátú kusurnyót" lebontották, faanyagát szekérre rakva magukkal vitték. 1772 év tavaszán olyan volt a falu képe, "mintha felprédálták volna”.
Talán még éppen idejében távoztak Tiszanánáról az engedetlen jobbágyok, mivel Ulrich most már kemény rendszabályokhoz folyamodott: elvette 63 panaszkodó „engedetlen” jobbágy telekföldjeit, s azoknak adta, akik vállalkoztak megművelésükre. Leromboltatott 100 olyan régi földházat, faviskót "padlás nélküli nádfalbul levő bogárhátú kusurnyót", melyekből nem egyszer 4-5 is összezsúfolódott egy negyedportára. Vagyis ezek után Tiszanánáról végképp eltűntek a kis bogárhátú kunyhócskák, de szerencsére tovább létezhettek itt nálunk Bucsán, s ezáltal nevet adhattak a település egyik részének.
Tudod kisfiam, a mocsaras, nádas vidékeken, – mint amilyen a bucsai puszta is volt – az egyszerű pásztorok ötletesen oldották meg az ideiglenes lakhelyüket, kunyhóikat. Egy tapasztalt kunyhóépítő, nevezetesen Olasz Imre így okította fiát: ,,Ha a mezőn utolér az alkony, oszt szögény fejednek nincs hova lönnöd, kuporoggy lé, magad alul körbe, a tíz körmöddel, vagy a bicskáddal kapard ki a fődet, amég belegömbölyödve, akár a csikasz, nem láccol ki belüle. Asztán vágj égy kéve nádat, oszt sorjába állicsd a gödör szélire. Csatold lé a derékszíjadat, oszt kösd átfont a nádkontyát, hogy szét né hujjon. Húzd lé a nadrágodat,  amit elül akassz a bejáratra. Takarózz a kabátodba. Möglátod, hogy nem vösz mög az isten hidege.” Ez is mutatja, hogy milyen ötletekkel oldották meg az egyszerű emberek a lakhatási gondjaikat. Az egyszerűség és a célszerűség s nem utolsó sorban a környezet adta lehetőségek vezérelték őket abban, hogy a favázú házaik oldalait náddal borítsák s tapasszák be sárral, a tetőre pedig szalma került. Ez által nemcsak a hidegtől, de a nyári melegtől is óvta a benne élőket. Úgy mesélték, hogy még az 1900-as évek elején is állt néhány ilyen „kusurnyó” itt Bucsán.
Az 1772. évi tiszanánai közgyűlés jegyzőkönyve tehát elárulta nekünk Bogárzó új telepeseinek előző életét, s ezzel meg is oldódott a névadás legendája. Vagyis az 1772-ben ideköltözött jobbágyok „építési stílusát” követték a még nagyon sokáig itt élő szegény utódok s így a „nádfalbul levő bogárhátú kusurnyók” adtak nevet Bogárzónak s otthont dolgos lakónak.
Egy pillanatra azonban még maradjunk ennél a szónál. Ugyanis furcsa ez a szóhasználat. Ha sok bogarat látunk egy helyen, akkor nem így fogalmazunk. Legalábbis napjainkban. A régi parasztemberek azonban érdekesen beszéltek és fogalmaztak. Ez nem azt jelenti, hogy rosszul határozták meg azt, amit ki akartak fejezni. Ebben az esetben talán éppen azt szerették volna megfogalmazni, hogy a rajzó bogarakra hasonlít a falunak abba a részébe épített kunyhók fedelei. A rajzó szót és a bogár szót egyesítették úgy, hogy a bogár főnév után tették a rajzó szó végét. Így alakult ki egy új név, a Bogárzó.
– A számunkra furcsa szavakról majd otthon részletesebben beszélek neked. Most már induljunk haza, mert egyre melegebb lesz. – ezzel fejeztem be faluszéli beszélgetésünket Endre fiammal. A technika csodája is ugyanebben a pillanatban csöppentett vissza a jelenbe: megszólalt a mobiltelefonom. Értesítettek, hogy Budapestről – Újpestről – megérkezett két felnőtt gyermekem is, Gabriella és Krisztián. Így ez is arra késztetett bennünket, hogy otthonunk felé vegyük az irányt.

POCZOS

Hamar hazaértünk. Már a diófa hűsében várt bennünket Gabriella és Krisztián. Az üdítős poharak már üresek voltak, ezért újratöltöttem őket. A viszontlátás öröme nem térített el attól, hogy folytassam a falu szélén elkezdett beszélgetésünket.
– Miről beszélgettetek fater? – kérdezte a nagyfiam.
– Látod Endike, a bátyád is furcsa szavakat használ, ráadásul idegent. Pedig van ennek szép magyar megfelelője is. Ráadásul a magyar nyelv olyan gazdag, hogy egy bizonyos kifejezésre több szó is alkalmazható. Most mondhatta volna az édesapa, apa, apu., közül bármelyiket.
– Na jó! Akkor helyesbítek. – szólalt meg újra Krisztián – Meséld már el apu, hogy mi volt az az érdekes téma, amiről eddig beszélgettetek?
– Éppen arról volt szó, hogy a magyar emberek, a parasztemberek milyen érdekes módon alakították, formálták nyelvünket, és miként jött, vagy jöhetett létre egy újabb kifejezés.
Ezek után elmeséltem újra Bogárzó történetét. Elővettem egy újabb térképrészletet, hogy bemutassak még egy hasonlóan érdekes kifejezést a környékről.
– Nézzétek ezt a kis kék, ívelt vonalat a rajz alján, s fölötte a megnevezését: Poczos ér. Vajon milyen szó ez? Használunk mi ilyent napjainkban? Hallottátok-e már ezt bárhol?
Mindenki nemet intett a fejével, így hát újra csak rám várt a feladat a „rejtély” megoldására. Ez viszont nem volt nagyon nehéz.
 poczos.jpg
Térképrészlet 1831-ből


– Bizonyára hallottátok azt a mondatot, amit egy jó nagy lakmározás után lehet hallani: Tele van a pocakom! Nahát, valahol itt kell keresgélnünk ebben az  esetben is. Itt a faluban, de máshol is az emberek a hasukra, a pocakjukra egy rövidebb szót használnak. Mégpedig azt, hogy poc. Úgy is hallottam már a jóllakást kifejezni, hogy tele van a poc! Vagyis a pocakja. Hogy ez egy kényelmesebb, különlegesebb kifejezés lenne, azt elvetem. Inkább azt mondom, hogy a régi időből maradt meg ez a szóhasználat ebben a formában, s csak a későbbi időben, esetleg a nyelvújítás utáni szakaszban a poc átalakult pocakká. Vegyük figyelembe azt, hogy az 1600-as 1700-as években úgy írtak le mindent magyarul, ahogyan kiejtették. Példa erre egy 1764-ből származó levél is, amelyet a karcagi református egyház nótáriusa írt. Ez a levél nem latinul, hanem magyarul lett megfogalmazva és elküldve. – Bementem a házba s a dolgozószobámból kihoztam a levél másolatát, hogy mindenki lássa az indoklásom egyik bizonyítékát
– Itt van ez az irat. Bizonyára nekünk pestieknek feltűnik, ha vidéken járva valahol tájszólással beszélnek. Persze lehet, hogy ez nem is tájszólás, hanem a régi nyelv használatának a folytatása. Hallottam úgy kiejteni a föld szót, hogy feöd. Tehát az e és az ö betű volt egymás mellett. Ezt most itt leírva is látni.
A kezemben lévő levelet mutattam gyermekeimnek.
 
A levél címzése
– Mint láthatjátok, a nótárius uram úgy írta le, ahogyan kiejtették, vagyis Feő Bíránk. Tehát ebből következik, hogy a régi időkben leírt szavak még ma használatosak, ezáltal valódiak. Visszatérve a Poczos ér megjelöléshez a térképen, jól láthatjuk, hogy ez a kis vízzel teli meder milyen ívben kanyarodik. Éppen úgy, mint egy jóllakott ember pocakja. Ennek alapján kaphatta a nevét: Pocakos ér, vagyis Poczos ér. Így el kell fogadnunk minden régről ránk maradt kifejezést, s ha lehet, meg is kell őrizni azt, ha másképp nem, hát úgy, hogy gyermekeinknek, unokáinknak tovább adjuk.

RAKONCÁS

– Térjünk vissza az előző térképhez. Látunk rajta több érdekes elnevezést is. Akkor nézzük felülről lefelé haladva: Rakontzás sziget. Az 1831-es térképen még csak szigetként jelölik. Ekkor még a fakitermelés folyhatott rajta, hiszen nincsenek lakói. Az évtizedek során egyre nagyobb megművelhető területekre tartottak igényt a környéken élő jobbágyok. Nem azért, mert halmozni akarták volna maguk részére a földet, hiszen ennek nagysága szabályozva volt Füzesgyarmat mezőváros Urbáriumában. Az ok egyszerű volt: a népesség egyre jobban növekedett. Ez által nagyobb terület megművelése vált indokolttá, s az egyre növekvő állatállomány ellátását is biztosítani kellett.
Gondolom, rakoncátlanról már hallottatok, de rakoncásról még nem. No nem kell éppen erre a kifejezésre visszavezetni. Ez teljesen máshonnan ered. A név és az elnevezés után sok helyről érdeklődtem. A kutatásomnak végül eredménye lett, s igen váratlan eszközzel függ össze.
 rakonczas.jpg
A Rakonczás major házainak elrendezése (1860-as évek)
 rakonszek.jpg
Rakoncás


– A rakoncás tulajdonképpen egy négykerekű kicsi kocsi, amelyet általában a kivágott fa szállítására használtak. Bucsa-Pusztát több helyen erdő borította. Az itt kitermelt fa szállítására használták ezt az eszközt. A Rakoncás-ként ismert részen telepedtek le azok a munkások, akik a favágást, majd annak rakoncás-sal való elszállítását végezték. Az bucsai emberek figyelmét felkeltette ez a furcsa szó, így hát erről nevezték el ezt a szigetet, majd később az itt felépült majorságot. Tehát a névadó nem más, mint egy kis négykerekű szállítóeszköz.

FARKAS VEREM

– Ezek után nézzük csak meg a következő terület nevét: Farkas verem. Azt hiszem, ebben az esetben a név magáért beszél. Ennek ellenére magyarázatra szorul, miért éppen így nevezték el. A régmúltba kell ismét visszamennünk. A mocsaras, sással és náddal benőtt vidék bővelkedett madarakban, halakban s természetesen vadakban is. Az egyik ilyen vad éppen a farkas volt, amely nem volt addig veszélyes, amíg talált magának megfelelő táplálékot. A nagy szárazság s az azt követő hideg tél azonban megritkította a környék állatállományát. Ez vonatkozik a vadon élőkre, de a háziállatokra is. A farkasok csordába verődve próbáltak eleséghez jutni. Kifinomult szaglásuk az emberek kisebb lakóközösségeihez vezették a hordát. A szigeteken kialakított tanyákon a lakóházak mellett ott volt az állatok istállója is. A farkasok ezt megérezték és falkában támadva megdézsmálták az állatállományt. Sokszor a védelmükre siető emberekre is rátámadtak. Nagy volt az ijedelem s mellette a kár, ezért védekezésre kényszerültek a gazdák. A farkasok támadási útvonala ismert volt, hiszen a szigeteket összekötő földnyelveket használták. A nyomok alapján meghatározták a farkasok útvonalát. Itt hatalmas vermet ástak, melyeket befedtek vékony gallyakkal, egy kevéske földdel, végül falevelekkel is. A siker nem maradt el. Az éjszaka támadó horda egy része beleesett a verembe, a többiek megrémültek és visszafordultak. A hangzavarra odasiettek a férfiak és dorongokkal agyonverték őket. Még néhányszor beleesett egy-két farkas a verembe. A veszedelem ezzel elhárult, de a terület még a mai napig őrzi ennek az eseménynek a hírét, nevét.

TÖVISKES

– Itt van a Töviskes szó a térképen. Ez biztosan azt jelzi, hogy tele volt tövissel ez a környék. – Ez a nagyobbik fiam megállapítása volt.
– Részben igazad van. Ugyanis itt valóban tövisekkel volt tele a környék, de nem összevissza, hanem rendszerezve. Mint látod, elég közel van a Farkasveremhez. Bár egy vízfolyás van közöttük, de a téli fagyok idején a farkasok ezt a területet se kímélték. Ezért az itt élők a tüskés – vagyis tövises – bozótokat szándékosan hagyták meg, sőt még sűrűbbé, még áthatolhatatlanabbá tették azzal, hogy a tavasszal kihajtó vesszőket úgy irányították, hogy a kisebb hézagok is be legyenek ezzel töltve.
– Én is hasonlóra gondoltam. – szólalt meg újra Krisztián. – De akkor miért nem tüskésbozótnak hívták?
– Látod ez is egy szép helyi szóképzés. Mert nem tüskét, hanem tövist mondtak, ugyanis a tövis erősebbre, nagyobbra fejlődik. A tüske az kicsi, míg a tövis az nagyobb és hosszabb „szúrófegyver”. Ha megfigyelitek a templomokban a Krisztus szenvedéseit bemutató képsorozatot, látható, – s benne van az írásban is – „fejére tövisből koronát tettek”. Vagyis ez egy olyan növény, amely nem tüskét, hanem tövist visel. Itt helyben ezt úgy hívják, hogy Krisztus tövisfája. (Gleditsia triacanthos) S hogy ezek után miért nem Tövises? Talán éppen azért, mert így sokkal egyedibb, sokkal inkább kifejezi azt, amire szolgált. Mégpedig a védelemre. Talán éppen ezért nevezték el így kedveskedve, – töviske, töviskes – hiszen így nem hat olyan ridegnek. Ez a Töviskes nevű terület egyébként mutatja a védekezésre kényszerített emberek tudását és természetismeretét, s annak szeretetét, hiszen a szúrós fegyverrel ellátott növény itt volt, itt növekedett, csak éppen úgy kellett alakítani, formálni, sűríteni, hogy a célját megfelelően elláthassa.

NAGY TÓT SZIGET

Bucsa-Puszta területén lévő tanyák, gazdaságok sokszor viselik a tulajdonosának a nevét. Ilyen például a Vargapál, Diviki zug, Kovács sziget, Varga zug, stb. Ezzel is jelezve, hogy ki itt a gazda, ki a terület művelője és lakója. a Tót sziget esetében viszont nem erről van szó. Itt nem a tulajdonos nevéről, hanem etnikai hovatartozásáról, az itt élő tótokról lett elnevezve ez a sziget. Miként volt ez lehetséges? A válasz nagyon egyszerű:
Német és szlovák nemzetiségű családokat telepített be Mária Terézia Magyarország több vidékére. Ő volt az az uralkodó, aki 1777-ben adta ki az alsó fokú iskolarendszert gyökeresen átalakító Ratio Educationis-t, melynek értelmében minden 6 és 12 év közötti gyermek tanköteles lett. A jobbágyok adófizető képességének biztosításának érdekében szabályozta a jobbágyok szolgáltatásait. Ez a rendelet enyhítette a korábbi jobbágyterheket és csökkentette a jobbágyok kiszolgáltatottságát. Mária Terézia állítólag azt mondta: „Etetni kell a juhot, ha nyírni, fejni akarjuk.”
Birodalmának életképességét azzal fokozta, hogy folytatta elődeinek példáját, vagyis a háborúk, vagy betegségek által lakatlanná vált területek benépesítését szorgalmazta. Békés megyében is több helyen találkozunk – például Békéscsabán – szlovákokkal (tótokkal). Ide Bucsa-Pusztára is betelepedett néhány család. Ők itt találtak otthonra s ezért nevezték el ezt a helyet éppen róluk.


AKASZTÓ, AKASZTÓ HALOM

– Édesapám! Az Akasztó honnan kapta a nevét? Kiket akasztottak itt fel? – kérdezte kisebbik fiam. Meglepett, hogy megint egy érdekes részre lett figyelmes a régi térképen.
 akaszto1.jpg
Akasztó és Akasztó halom


– Ahhoz, hogy megértsed és ti is megértsétek – itt a két felnőtt gyerekemhez fordultam – újra vissza kell térnem az 1600-as évekhez. Bucsa Puszta vízi világa, a náddal és sással benőtt vidék folyamatosan biztosította a megélhetést az itt élőknek. A természet által olyan előnyökhöz jutottak, amelyeket mindenkor ki is használtak. Most nem csak arra gondolok, hogy bőséges volt itt a halállomány, hogy a teknősbékák és a vízimadarak nagy értéknek számítottak. Talán nem is gondolnátok, hogy éppen a nád volt az a növény, amely emberéleteket mentett meg. Többszörösen is. A nádból házakat építettek, télen viszont tüzelésre használták. Az Urbáriumban külön paragrafusban szabályozták az itt élő jobbágyoknak a „nádlás”, vagyis a nádvágás jogát. Ez mindenféleképpen segítette őket a megélhetésben, hiszen a téli hidegek ellen mindig is kellett a tűzhely, a kályha melege. De a nád másképpen is mentett életeket. Mégpedig akkor, amikor a törökök elől kellett menekülni a lakosságnak. Ők a nádast választották búvóhelyül, hova csak a helyiek által ismert útvonalon jutottak be, s rejtőztek el benne. Ide már a török martalócok nem merték követni őket. A természet által biztosított búvóhely nagyon sokáig szolgálta a környékbelieket.
A török veszedelem után is igénybe vették a nád rejtegető, eltakaró világát. Voltak olyan szabadságra vágyó emberek, akik nem akartak az uraságoknak szolgálni. Megélhetésükhöz azonban nem volt vagyonuk, így ott szereztek maguknak élelmet, s pénzt, ahol tudtak. Leginkább a gazdagok vagyonát dézsmálták meg. Mivel azok nem adtak önként semmit, így erőszakhoz folyamodtak. Az úton megtámadták szekerüket, hintójukat, s elvették pénzüket. A betyárok – amelyekből elég sok volt a környéken – a szegényeket nem bántották, azoktól semmit el nem vittek. Sokszor még segítették is őket.
A betyárokkal ellentétben voltak itt zsiványok is, akik válogatás nélkül mindenkit kiraboltak, kifosztottak. Ők a szegény embereket se kímélték. Sokszor még gyilkosságra is vetemedtek. A hatalom azonban nem tűrte a zsiványok tevékenységét, ezért katonákkal, pandúrokkal próbálták őket elfogni. Azonban a betyárok mellett ezek az útszéli zsiványok is nagyon jól ismerték a környéket, de leginkább a nádasokat. Veszély esetén ide menekültek, itt bújtak el a felelősségre vonás elől. Csellel viszont sikerült néhányat elfogni. Volt rá eset, hogy nem is a törvény emberei, hanem a kifosztott lakosság volt a törvényhozó. Ilyenkor a legközelebbi helyen bizony felakasztották őket. Ilyen volt a térképen bejelölt akasztó halom is. Ezen a kiemelkedésen abban az időben egy fa is állt. Ezt használták fel a büntetés során. A cél az volt, hogy a magaslaton felakasztott zsiványt lássák a társai is, ezzel jelezték, hogy ők is így járnak, ha nem mennek el örökre erről a vidékről. Az Akasztó halomról végül a környékére is átragadt a név, így az már Akasztó néven szerepelt a későbbiek során.

KISMONOSTOR, NAGYMONOSTOR

Bucsa neve először 1321-ben bukkan fel. Ekkor a Barsa nemzetség birtokában van. A sással és náddal benőtt pusztaság sokszor cserélt gazdát. Kövér legelőiért s a halban gazdag vizeiért kedvelték a tulajdonosai. Talán éppen ezért is létesült itt egy monostor is. A feljegyzések szerint a XVI. században templomos hely volt, hiszen volt plébániája. Papja 2 forinttal járul hozzá a tridenti zsinatra utazó legátus költségéhez.
Temploma és a monostor maga is az enyészeté lett az évszázadok viharainak következtében. Az 1960-as években régészeti feltárásokat végeztek a bucsai pusztán. A tanulmányban Kismonostor területéről többek között ezt olvashatjuk: „Györffy György a helynév alapján egy Árpád-kori monostort tételez fel Bucsa határában.” Vagyis az itt létesített monostorról lett elnevezve ez a két terület.
A temploma elpusztult ugyan, de Bucsa betelepedése után 1913-ban gróf Széchenyi Miklós nagyváradi püspök egy templomot épített. 1914-ben Jézus Szívének tiszteletére szenteli fel. A templom történetét kutatva elmondták a helyiek, hogy valahol felépült még egyszer ugyanez a templom. Kételkedtem ebben, de azért utánajártam. Elindultam, hogy megkeressem valahol a bucsai templom mását.
–Apukám, ez kis szünetet tartsunk, mert számunkra egy kicsit sok volt ez a rögtönzött történelemóra szerűség. – Ezt a lányom mondta, Gabriella, aki mindig is fogékony volt az irodalomra, az olvasásra. – Nagyon érdekesek ezek az információk és bizonyára mások is annak vélik. Csak azt áruld el nekem, honnan van ennyi türelmed a sok-sok adat összegyűjtéséhez és kikutatásához?
– Ó! Ez csak egy kis szelet abból az anyagból, amelyet én évek óta gyűjtögetek. Talán egyszer mások is fel fognak erre figyelni. Talán a helyi iskola is használhatja helytörténeti órákon. frissítsük fel magunkat egy kis üdítővel és fagylalttal, mert most jön csak az igazán érdekes és talán egy kicsit hosszadalmasabb kutatásom eredménye.
Ettünk egy kis fagyit, ittunk egy kis üdítőt, majd a gyerekek vízzel is lespriccelték egymást újra a fa alá ültünk. Kezemben a papírhalmazzal, belekezdtem Bucsa testvértelepüléséről összegyűjtött anyagom elmesélésébe. Próbáltam érdekessé tenni a kissé „száraznak"”tűnő adathalmazokat. Látva érdeklődésüket, talán ez sikerült is.

MONOSPETRI

Sok időbe tellett, amíg végre megfelelőnek látszó nyomra bukkantam. Azt közölték velem, hogy Románia területén, Székelyhíd és Margitta között láttak egy hasonló templomot. Elindultam s végül valóban rábukkantam a bucsai templom „ikertestvérére” Monospetriben. Kutatásom eredményeképpen a két falu végül testvértelepüléssé vált. 2006-tól kölcsönös a kapcsolat a két település között. Monospetriben több barátom is lett. Ők bíztattak arra, hogy kutassak egy kicsit az ő falujuk múltjáról is. Így kezdtem el felkutatni a település nevének eredetét.
*   *   *
Több megnevezéssel is találkozunk, ha belefogunk Monospetri történetének felkutatásába. Az elnevezések néha megmosolyogatóak, néha elgondolkodtatók. Ha viszont alaposan átgondoljuk a történelmet s annak közigazgatási, adminisztrációs, vagy esetleg egyházi adatrögzítéseit azonnal világosabbá válik minden. Bármilyen néven nevezik ezt a kis települést az évszázadok során, egy bizonyos: most is úgy hívják, mint több száz évvel ezelőtt. A település nevének kialakulását csak történelme, csak a múltja alapján lehet megismerni s megérteni.
A XVI. században a Makó család uralja, majd később Varkocs Tamás váradi kapitány eszközöl rá adománylevelet. A későbbiekben a Gúthy család birtoka. Bár több birtokosa is volt, neve évszázadok múlva is megmaradt úgy, ahogyan a kezdetekben nevezték el.
Barcsa János (1871-1910) egyháztörténeti tanulmányában azt írja, hogy az „odajött katolikusok egy Monasterium Petri-t találván ott, erről nevezték” el. Talán ennyivel meg is elégedhetnénk akkor, ha nem találkozunk másféle elnevezésekkel is az évszázadok során. Természetesen ezek miértje se elhanyagolható.
A „Monasterium” jelentése: zárda, klastrom, monostor. Tehát „monasterium” szó a „kolostor”, a „monostor” latin megfelelője, amelyet nagyon gyakran „monos”-ként használnak vagy „mom”-ként rövidítenek a forrásokban.
Először keressük meg a birtok tulajdonosát az elnevezés alapján. Ez azt jelenti, hogy a mostani település környékén állt egy monostor, amelyet Péterről (latinul Petri-ről) neveztek el. Ebben az esetben is van még néhány lehetőség. Ugyanis Nagyváradon (Váradon) már létezett egy Szent Péterről elnevezett monostor. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy az itteni terület tulajdonosáról nevezték el, hiszen ez valamikor egy Péter nevű nemesé volt.
Egy Érmellékről írt tanulmányban ezt találtam:
„Az Ér alsó szakaszát és a Nyírségből is jó darabot a Péter uralkodása alatt bevándorolt két sváb lovag, Gut és Keled, elmagyarosodott utódainak Szabolcsból és Szatmárból átnyúló hatalmas uradalmai foglalták el. Nem lehet vitás, hogy az idegen származású Gutkeledek bármilyen korán is kerültek a Tiszántúlra, birtokaikat a magyar királyok bőkezűségének köszönhették. Szinte szemünk előtt játszódik le a megye északi csücskében a Mihályfalva körüli Turul-birtoktest kialakulása a XIII—XIV. század fordulóján. A széthulló királyi uradalom darabjaiból kovácsolták össze a szorgalmas nemzetség-tagok.
A nemzetségi birtokoktól keletre, a szatmári határtól le egészen a Berettyóig, sőt azon is túl, egy-két faluban birtokos nemes családokat találunk, akik igen sok esetben oklevelekkel bizonyíthatóan egykori királyi községekben laknak. A régi királyi, helyesebben királynői uradalom romjait, mely korábban az egész Érmelléket magába foglalva mélyen belenyúlt Szatmár megyébe, a megye északi szegletében még a XIV. század elején is felismerhetjük.”
Azt hiszem ez a pár mondat néhány dolgot kétségessé tesz. Mármint az elnevezéssel kapcsolatban. Ugyanis sokszor előfordult, hogy a birtokosok nevéből alakult ki egy földrajzi név, egy település, vagy egy vár neve. A honfoglalás után a monostoralapítás társadalmi rangot is kifejezett. A méltóságviselővel szemben támasztott társadalmi elvárás volt, hogy az illető egyházalapító is legyen. Aki esélyes volt méltóságok elnyerésére, vagy a királyi udvar előkelő nemzetségeinek tagjainak közé emelésére, akkor bizony kívánatos volt valamelyik birtokközpontjukon monostort építeni, amellyel a család tekintélyét növelni tudták. Ez egyben a király felé jelzés is volt, hogy az építtető igényt tart az arisztokrata életformára, és ezt tisztségek adományozásakor vegye figyelembe. A félig még pogány nemzetségek vezetői, irányítói, törzsfői igyekeztek megfelelni a kor követelményeinek és az uralkodó elvárásának is. Tehát ez a Péter is – Gut és Keled elődje – elképzelhető esetleg a névadónak.
Ugyanakkor fontos a hitelesség kedvéért egy másik feltételezésnek is utánajárni. A források szerint szolgált egy Péter nevű erdélyi püspök II. (vak) Béla idejében ezen a vidéken. A király 1134-ben gazdag ajándékokkal őt küldte Lothár császárhoz Magdeburgba s rábírta őt, hogy a lengyel királyt, mint hűbéresét, a magyarok és csehek ellen való háborúskodástól eltiltsa. A sikeres küldetés után a császár gazdagon megajándékozva bocsátotta vissza.
Lehet választani, hogy kihez kapcsoljuk a Petri nevet: Péter nevű birtokoshoz, Péter nevű püspökhöz, de az is elképzelhetőnek tűnik, hogy Várad (ma Nagyvárad) Petri nevű monostorának a birtoka volt ez a terület.
Lényegesnek tartom a Péter (Petri) eredetét megtalálni, már csak azért is, mert a környéken még van néhány ilyen nevű település: Gálos-, Mező- és Pócs-Petri. Itt jegyezném meg, hogy Köpeczi Béla szerkesztésében megjelent Erdély története című kiadványban Mezőpetrit és Monospetrit egyazon falunak véli. Távol álljon tőlem, hogy minősítsem ezen nagyhírű kutatókat, de végül ez is azt bizonyítja, hogy sokszor megalapozatlanul, helyismeret nélkül írnak le adatokat, hibásan és tévesen, majd ezeket mások elfogadják, majd újra és újra alkalmazzák. Végül már annyira elburjánzik az egyszer tévesen leírt név, vagy adat, hogy a későbbi korokban már lehetetlen kideríteni, mi is lehetett az eredeti, a valós. Ezért van jelentősége annak, hogy a leghitelesebb adatok kerüljenek csak nyilvánosságra. Egyik őrzője ennek az a lakosság, az a közösség mely a települést benépesíti, amely itt él évtizedek, évszázadok óta. Ők tudják csak igazán saját otthonuk nevét még akkor is, ha időnként az idegen betörések, a véres csatározások, a házak felégetése menekülésre készteti őket. De mindig visszatérnek és mindig Monospetribe térnek vissza!
Nézzük meg milyen Petri nevű településekről ír Vályi András a Magyar Országnak leírása című művében.
PETRI, Gálos Petri, Monor Petri. Két magyar falu Bihar Vármegyében. Gálos Petrinek földes Ura Dráveczky Uraság; Monor Petrinek pedig Bogáti Uraság: ez fekszik Margitának, amaz pedig Ér-Adonynak szomszédságában, mellynek filiáji, lakosai katolikusok, és ó hitűek, és reformátusok, határbéli földgyeik jó termékenységűek, javai is jelesek, első osztálybéliek.
Mint látjuk, itt egy újabb elírással van dolgunk. A Monor Petri eddig még nem szerepelt sehol. Itt ez a variáció is megtalálható. Nézzük a következőt:
PETRI. Lövő Petri, Póts Petri. Két magyar falu Szabólcs Vármegyében; Lövő-Petrinek földes Urai Petri, és több Uraságok, fekszik Kapots Apáthinak szomszédságában, mellynek filiája; Póts Petrinek pedig földes Ura Gróf Klobusiczky Uraság, ez fekszik Kis Létához nem messze; lakosaik katolikusok, és reformátusok, határbéli földgyeik mint Lövőnek, azon felül, hogy fájok is van; ez első, amaz második osztálybéli.
Megjegyzem, hogy Monospetrinek is volt Klobusiczky nevű tulajdonosa.
PETRI. Mező Petri. Elegyes magyar, és sváb falu Szatmár Vármegyében, földes Urai külömbféle Urak, lakosai katolikusok, és reformátusok, fekszik Nagy-Károlyhoz 1 mértföldnyire, Irinynek, Dengelegnek, és Piskoltznak szomszédságokban, térséges határja három nyomásbéli, búzát, zabot, kukoritzát bőven terem; erdeje kevés, szőleje nints, piatza Nagy Károlyban.
PETRI. Horvát falu Szala Vármegyében, földes Ura Inkey Uraság, lakosai katolikusok, és másfélék is, fekszik tót Szent Mártonyhoz közel, mellynek filiája, határja középszerű, második osztálybéli.
Van még ilyen nevű település Nógrád és Torna vármegyékben is. Vagyis Petri nevezetű helységekben gazdag Magyarország. Éppen ezért szükséges a valóban pontos meghatározás, addig, amíg nem késő. A pontatlan és téves leírások tévútra vezethetik mindazokat, akik falujuk, településük eredete után kutatnak.
Ezek után keressük meg – legalábbis próbáljuk megkeresni – Monospetri első tagjának az eredetét. Az előzőekben már leírt „m



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 6
Tegnapi: 16
Heti: 45
Havi: 645
Össz.: 120 002

Látogatottság növelés
Oldal: Biró Endre, Örökség
Buday-Biró család - © 2008 - 2024 - budaybiro.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »