Buday-Biró család

Vivos voco.... Hívom az élőket...

A KÜZDELEM

  Nem a név adja a becsületet az embernek,

hanem az ember a névnek.

jakab.jpg


Maroknyi csapatot már kora hajnalban megpillantották a patak túlsó partján. Nyílván azok is felfedezték őket. Végezték a katonaélet reggeli teendőit, de azért fél szemmel figyelték a másik társaság minden mozdulatát. A szolgák a lovak körül serénykedtek, vagy a reggeli étkezést készítették elő gazdájuknak. Mások távolabb rőzsét, lehullott gallyat gyűjtöttek a kihúnyófélben lévő tűz felélesztésére.Jakab lesétált a vízpartra. Tisztes távolból követte gazdáját Gyurkó is. Hűvös volt a reggel itt a hegyek lábánál, de Jakab lehámozta magáról felsőruházatát, egy alacsony bokorra terítette, csizmáját szépen egymás mellé helyezte. Mezítelen lábával a harmatos füvet simogatta, majd a patak felé vette az irányt. Belegázolt, s felsőtestét alaposan átdörzsölve lemosta magáról az éjszakai bágyadtságot. Ujjaival végigszántotta a lassan bodrozódó habokat, majd két hatalmas tenyerét megtöltve arcába zúdította azt. Sokszor megismételte. Ha tehette, minden nap elvégezte ezt a reggeli szertartást. Most különösképp nagy figyelmet fordított minden mozdulatára. Mintha vásári komédiások előadásának szereplője lett volna. Tudta, hogy a másik oldalon fürkésző tekintetek kísérik minden mozdulatát. Ezért még jobban kihangsúlyozta bemutatóját. Nem érezte a víz csípős frissességét, nem hallotta a csobogást, a kövekhez ütköződő loccsanás hangját. De bőrén bizsergett a szemközti bokrok mögül reá irányuló fürkésző pillantások kíváncsisága, s hallani vélte a susogásukat, motoszkálásukat. Visszasétált a ruháihoz, felöltözött, s a felkelő nap felé fordulva egy kőre ült. Érezte minden porcikájában a mai nap különlegességét. Nem ez volt az első portyája, sokszor találkozott, s küzdött meg a csatatéren és párviadalokon. Mégis másképp pezsgett a vére, más ritmusban vert a szíve, s még a természet hangjai is más szólamúvá lettek. Elmélázva szegezte tekintetét az erdősávra, mely mögül a nap előbukkanását várta. Lassan újból hallotta a tovasikló patak surrogását, az erdő madarainak füttyögését, dalolását, rikácsolását. Elért hozzá társainak ébredező mormogása, szuszogó motoszkálása. De minden neszt túlharsogott hallószervében az ellenséges tábor furcsa ritmusú hangjai. Nem a szemével látta mozgolódásukat, hiszen a bokrok jórész takarták őket, hanem valami különleges, megmagyarázhatatlan érzékszervével tudatosult benne minden esemény. Szinte látta, amint előveszik imaszőnyegüket, hogy Mekka felé fordulva elkezdhessék kötelező gajdolásukat. Régebben úgy tudta, hogy a muzulmánok kelet felé fordulva imádkoznak Allahjukhoz. Egy alkalommal, mikor török foglyokat kísértek Budára, vette észre, hogy ez nem így van. Meg is kérdezte egyikőjüket erről, s ez mesélte azt, hogy ők nem a keletről felkelő napot imádják, hanem a Mekka felé fordulva kell imádkozniuk. Valamikor magyar volt a rab aki ezt mesélte, s próbálta Jakabot is rávenni a mohamedán hit vállalására. Ilyen arcátlanság láttán dühében kardlappal suhintott a szemérmetlen hittagadóra, így csak foszlányokban emlékezett arra, amit Mohamed sírjáról és valami kaba- vagy kábakőről mondott neki. Különös módon soha nem érdekelte más vallásnak az eszméje, tanítása, inkább maga az ember volt mindig érdekes számára. Nagyon sokat tanult az idegenek meséjéből, tanításából, amit távoli országokról és vidékekről, jelenségekről, csodákról mondtak. Tisztelte, becsülte más népek felfogását, de gyűlölte a törökök minden megnyilvánulását azóta, hogy testvérhúgát elrabolták. Odaát is látni vélt nőket, sőt a hangok alapján talán még gyermek is volt közöttük. Jakab a vezetőjükre lett volna kíváncsi s ezért nem mozdult a kőről. Ült, mintha odaszögezték volna. Ült, mint egy bronzba öntött szobor. Ült, s idegei pattanásig feszültek, mint a nyílvesszőt kilövő húr. Várt. Kereste, s gyűjtötte a szavakat, amellyel kihívhatná párviadalra a török csapat legvitézebb tisztjét. Mert több is volt közöttük, jól látta ruházatukon. Tudta, hogy nagyon óvatosak, ravaszak, de ha csatába indulnak: megállíthatatlanok. A rangra is nagyon ügyeltek, hiszen apróbb csetepatékba soha nem a rangosabbak mentek, hanem a közkatonák, a janicsárok. Ahhoz, hogy egy párviadalra tiszt álljon ki, megfelelő indok, vagy személyes bosszú kellett. Jakab részéről megvolt a személyes indíttatás, de a törökök oldaláról ez már nehezebben oldható meg. Büszkeségét kell nagyon megsérteni ahhoz, hogy személyesen álljon bosszút. Hát ezt szerette volna Jakab elérni. Az idő sürgette, hiszen pillanatokon belül megjelennek a szolgák a túlparton, hogy ezüst, vagy arany tálakban vizet vigyenek uruknak a reggeli ima előtti mosakodáshoz.Magához intette Gyurkót, a fülébe súgott valamit. A szolga elfutott a patak felső folyásának irányába, ő maga pedig lassan visszafelé sétált övéihez. Nagyon lassan ment, hogy érezze, hallja, amikor a törökök a parthoz igyekeznek. A megfelelő pillanatra várt, hogy megfordulva szemre vehesse ellenfeleit, s bele is kössön a legmagasabb rangú elöljáróba. Lehajolt egy fűszálért, s közben hátrapillantva látta, hogy három szolga mögött ugyanannyi előkelő ruhába öltözött tiszt igyekszik a víz felé. Közönyösséget színlelve visszaindult előbbi helyére. Egyből látta, melyik közülük a rangosabb, hiszen a másik kettő azt engedte előbbre. Az edények megteltek vízzel, s a tisztek, mint igazhitű muzulmánok, elkezdték az ima előtti mosakodást. Jakab erre várt. Tudta, csak ez lehet a megfelelő pillanat tervének végrehajtásához. A főrangú törökök sokkal jobban törődtek vallásuk előírásának külső megnyilvánulásaira, mint a csatákban való jeleskedésre. Hiszen aki Mohamed által előírt ceremóniát betűről betűre betartja, csak az juthat el Allah kegyelmével az igazi paradicsomba. A szertartások elvégzésének túlbuzgósága a maroknyi magyar csapatnak is szólt.       

- Hé, ti mocsokban született, gyáva férgek. Katonák vagytok, vagy csak asszonyokat kergető arab kereskedők? - így kezdte Jakab a bosszan-tásukat. Apránként kellett őket bosszantani, akkor lesz csak hatásos és eredményes a végkifejlet. Mint ahogy számított, nem válaszoltak az imára készülődők, pedig hallották és értették azt, csak így akarták tudatni, hogy vallásuk gyakorlása s ceremóniája mindennél fontosabb.

- A szolgák szolgái vagytok, vagy csak az istállót takarító rabszolgák talpnyalói? - folytatta a kötözködést a szász katona. Várta a hatást, s tudta hamarosan lesz is válasz.

- Hé! Mindig mocsokban vagytok, vagy csak előttem csináljátok így?       

- Ne a szád járjon te hitetlen. Mi arany tálból mosakszunk, míg te a sárban gázolva hiszed magad tisztának: A ti lányaitok és asszonyaitok a mi ágyasunk, ti pedig a kutyákkal háltok.                                                

A magas rangú volt a válaszadó, s csak azért kiabált vissza, hogy legalább szóval megfeleljen a csipkelődő szavakra. Meg is fordult, hogy az imaszőnyegéhez térve elmondhassa Allah nevét. Jakab szava azonban megállásra kényszerítette.

- Úgy látom, ti pogányabbak vagytok a pogánynál, hiszen mocsokban fürödve akartok Allahnak gajdolni. Nem tudjátok mi a tisztaság. Ti csak trágyalében érzitek jól magatokat?

- Térj vissza békével a tieidhez hitetlen gyaur, - mondta még mindig nyugodtságot színlelve a legelőkelőbb török tiszt, mely ruházatából ítélve aga lehetett. - Én se zavartalak imád közben, te is tiszteld az én imámat! 

- Az imádat és vallásodat még ha tisztelném is, Allah bizonyára nem fogja megköszönni, hogy trágyalében mosakodtál a hozzá intézett ima előtt.

- Te is abban a vízben mosakodtál gyaur vitéz!

- Én ugyan nem. Én még a kristálytiszta vizet locsoltam magamra, de nektek trágyalét biztosítottam, mert tudom ti csak ezt érdemlitek, ti csak ezt szeretitek. Nézzétek csak! - s felmutatott a patak hajlatába, ahol néhány szolga olyan terpeszben állt, mintha éppen vizelnének, s talán éppen úgy is volt. A török aga joggal hihette, hogy ők valóban a szennyezett vízben mosakodtak. Hirtelen mozdulattal kilökte az edényt az előtte görnyedő szolga kezéből. Kardjához kapott, legalábbis a helyéhez, mivel még nem csatolta fel. Tehetetlen dühében belerúgott a földre borult tálba. Leszaladt a vízpartra, hogy közelebb kerüljön a kötekedőhöz, s úgy kiabált vissza neki.                                         

-Hitetlen gyaur! Ezért megfizetsz te is és minden rokonod. Anyádat, húgaidat, testvéreidet rabláncra fűzve fogom elhurcolni, téged pedig a saját szolgáddal foglak megetetni, csontjaidon pedig kutyáid fognak marakodni. Te gyáva szájhős, állj ki valamelyik katonámmal, hogy az fogaival tépjen szét.

- Te vagy a gyáva! Hitvány aga. Még a bő bugyogód is tele van. Nem mersz kiállni velem, mert félsz, hogy egy ilyen gyenge kis vitéz mint én, egy leheletemmel elfújlak még a környékről is. Mást küldesz magad helyett, mert te csak asszonyokkal tudsz csatázni az ágyban, de bizonyára ott se sok sikerrel.                                                                    

- Ha ilyen hamar meg akarsz halni, akkor a déli ima után várlak azon a mezőn! - s a patak alsó folyásánál elterülő hatalmas, zöldellő rétre mutatott. - Ott legyél, mert még a föld alól is előkereslek ha elbújnál.

- Ott leszek! - mondta Jakab örömmel, s hatalmas lépésekkel megindult társai felé, akik már a szóváltás kezdete óta figyelték az eseményeket. - De addig mossad le magadról ezt a bűzt, mert a lovam megvadul tőle!    - szúrt még egyet ellenfelén Jakab, a többi vitéz harsány nevetése közben. Ha eddig nem váltott ki haragot a törökben, ezzel a szólásával elérte, mert az a dühtől tajtékozva rugdosta a mosakodásra használt tálat, majd a mellette hajbókoló, e dologban ártatlan szolgáját. Sokáig lehetett látni kezének hadonászását a bokrok mögül, s néha egy-egy üvöltést.

Mindennaposak voltak az ilyen és hasonló kötekedések, párviadalok a déli határszélen. Mindenki így mérte fel erejét, tehetségét. Váltakozó sikerrel, hiszen nagyon sok magyar anya siratta egy ilyen összecsapás után fiait vagy éppen feleség a férjét. Egy-egy lovascsapat akár felderítésen járt, akár csak kalandozott, nem mindig keveredett csatába, hanem a kölcsönös sértegetés után a legjobbnak tartott vitézek párviadalban vettek részt. Nem volt mindig halálos vége az erőfitogtatásnak, erőfelmérésnek. Gyakorlás volt ez mind a két fél részéről. Az összeütközés során sok vitéz kiemelkedett bátorságával, ügyességével a többiek közül, s ha ennek a mértéke megfelelő volt, akkor elismerésként rangot kaphatott csapatánál. Számtalanszor előfordult, hogy a viadalban jeleskedő birtokot, esetleg címer viselését elismerő oklevelet - amennyiben még nem rendelkezett ezzel -, de a legnagyobb elismerés az volt, amikor a birtokhoz címeres levelet kapott, királyi függő pecséttel. Erre nagyon sokan vágytak, hiszen ezzel évszázadokra biztosíthatták utódaik vagyonát, megélhetését. A jutalomként kapott földterülethez, - mely általában királyi tulajdonból kapott az illető - jobb esetben udvarház is tartozott, de jobbágy soha. Nem is lehetett jobbágyot találni a déli végeken, hiszen itt mindenki szabad, „nemes" emberként élt, akinek kötelessége volt a hadbaszállás a király hívására. A kiváltságok a székelyeket, szászokat mindenkor megillették. A földeken, - azon a kevesen, amit egyáltalán megműveltek, - vagy elszegényedett kisnemesek, vagy harcokban szerzett hadifoglyok dolgoztak, akik majdhogynem szabadon élhettek e vidéken.           Voltak, akik csupán címert kaptak elismerésként. Ez nem öröklődött, ezt más nem viselhette, csak az aki e jelvény viselését elnyerte. Halálával a címere viselése is megszűnt. A portyák, csaták idején mindenkor a vezénylő kapitány címere alatt vonult a csapat, függetlenül attól, hogy a sajátját is viselhette s viselte is mindenki, aki rendelkezett ezzel. Összeszokott egységekről van szó, hiszen általában e kóborlások csak így lehettek eredményesek. Több célú volt mindig a portya: hírek az ellenség mozgásáról, fegyverek, értékek rablása az idegen csoportoktól s nem utolsó sorban vitézi hírnév szerzése, vagy erősítése. Ritkán, mint Jakab esetében is, a tehetetlen bosszú. Most ott állt társai gyűrűjében, akik évelődve-kedveskedve, ütögették izmos vállát, miközben az eljövendő párbaj kimenetelét fontolgatták. Tanácsokkal látták el, bár ismerték s látták előző viadalait is. Észrevették, mennyire feszülnek izmai, hogy préseli apró darabokra kezében az előbb leszakított fűcsomót. Régebben nem viselkedett ilyen feszülten, mint most. Bár nyugodtságot színlelt, de belül izzott a harag, a gyűlölet. Nem azt a személyt gyűlölte, akivel meg fog küzdeni, hanem benne azokat, akik kishúgát messzi vidékre hurcolták. Lassan el is húzódott a csoporttól, hogy felkészüljön a párviadalra. Előtte azonban odaállt a háromszéki Dósa Tamás kapitány elé:

- Vitézlő Székely Dósa uram, amint láttad, bajvívásra ösztökéltem a túlparti török csapat vezérét. Kérlek láss el jó tanácsokkal s kézszorításoddal szentesítsed vállalkozásomat.                                      

- Jakab, te mindig az elsők között voltál a csatákban. A lovagi tornákon is mindig jeleskedtél. Tudod, hogy mennyire közel állsz hozzám, s nem szeretném ha bajod esne.

- Ne félts engem vitézlő kapitány uram! Nem fogsz most se csalatkozni bennem. Amulettem, amely két oroszlánfog s két különböző állattól is származik, segít abban, hogy úgy küzdjek mint két fenevad. Tudod, eddig se hoztam reátok szégyent. Ez így lészen most is.                         

- De igen is féltelek, mint ahogy minden székely, szász vagy magyar vitézemért aggódom. Nem engedhetem, hogy holmi hősködés miatt gyengüljön maroknyi csapatunk. De bízom benned, mert tudom, mi forr szíved belsejében. De félek, hogy a vak düh elhomályosítja józan ítélőképességedet, s ez a vesztedet okozhatja.

- Vigyázok magamra, s nem felejtem el azokat a fortélyokat, melyeket tőled vagy másoktól tanultam. Engedd meg, hogy egyik társammal az erdő mélyén felkészülhessek a déli megmérettetésre!                              

- Induljatok, de ne fárasszad ki magad! Maradj jó erőben! Pihenj is egy keveset, de izmaid maradjanak állandó készültségben.                            

- Úgy lesz, vitézlő kapitány uram. - s ezzel elindult társai felé. Intett Gyurkónak, majd odament Gotthárdhoz, aki szintén szász nemzetségből származott.                                                                                               

- Segítesz a felkészülésben Gotthárd? - hangzott a kérdés, de már jött is a válasz.                                                                                                    

- Máris megyek utánad fegyvereimmel és szolgámmal.

Megindult az erdő felé. Vállig érő szőke haja lobogott a szélben, lábait erősen dobbantotta a földhöz, mintha nehezebbnek, súlyosabbnak akarna látszani. Gyurkó összemarkolta Jakab fegyverzetét, köpenyét s igyekezett a felszerszámozott lóval ura után. Egy kisebb tisztásnál érte őt utol. A hely, amelyet Jakab kiválasztott, egy szénégetők által magára hagyott terület volt. Középen még ott árválkodott a szálláshelyül használt kunyhó összedőlt maradéka. Odébb néhány kupac, hol magát a égetést végezhették. A fű az évek során magasra nőtt, - mert úgy látszik erre nem volt legeltetés - de a hely a célnak megfelelt. Gotthárd és Jakab egymással szemben állt fel. Mindkettőjüknek jó lova volt, s harci fegyverzetük is kiváló. Ismerték a másik taktikáját, hiszen együtt voltak nap mint nap. Jó és kiváló vitéz volt mind a kettő, de eddig még nem próbálták ki, melyikük a jobb, melyikük az ügyesebb. Nem is törekedtek erre, hiszen nem lett volna semmi értelme, egy csapaton belüli erőfitogtatásnak.

- Találj ki valami meglepőt, valami különlegeset, valami váratlant! A régi trükkjeidet már ismerem és könnyen elhárítom. - mondta Jakab Gotthárdnak. A két ló szinte egyszerre rugaszkodott neki. A két vitéz nem is ült a nyeregben, hanem a lovak felett lebegve azokkal együtt szálltak, suhantak.

*   *   *

A nap már a delelőn járt. A két csapat jókora távolságból figyelte a két bajvívó mozgását. Nyugodt lovaikon lépésben közeledtek egymás felé. Egy külső szemlélő csak azt látná, hogy egy magyar és egy török lovas közeledik egymáshoz békés szándékkal. Majd néhány lépés távolságból beszédbe elegyednek egymással. A távolból senki nem tudja vajon miről beszélgetnek ilyen sokáig. Mintha régi barátok hosszú távollét után újra találkoznának. De ez nem így volt.

- Miért kerested a bajt magadnak magyar vitéz? - nem gyaurnak, hanem magyar vitéznek szólította Jakabot a török aga.

- Nem bajt keresek, csak vitézi tetteimet akarom gyarapítani, s fogadalmam is kötelez arra, hogy az utamba kerülő ellenségekből egyet mindféleképpen kihívjak viadalra mindaddig, amíg testvérhúgomat, akit egy török horda rabolt el, meg nem találom, vagy valamilyen módon haza nem kerül.

- Nem én raboltattam el lánytestvéredet. De merészségedért s azért mert megaláztál mindenki előtt, meg kell halnod. Sajnállak, mert bizonyára híres vitéz lehetsz. Most még visszafordulhatsz. Nem vetlek meg érte, hiszen az életed mindennél többet ér.                                      

- Bizonyára rosszat álmodtál déli imád előtt, aga. Én mindenképpen megküzdök veled, mert érzem, ezáltal közelebb kerülök húgom megmentéséhez, még akkor is, ha semmi közöd hozzá. Készülj fel a halálra. Mint embert, mint katonát tisztellek, de mint a szultán szolgáját, gyűlöllek, s meg kell halnod. Válasszad ki fegyvereim közül, melyikkel végezzek veled! Mint sértett fél, mondd, milyen módon mérjük össze erőnket. 

- No jó! Én figyelmeztettelek. Legyen ahogy akarod. Vágtass a tisztás túlsó végébe. Egy nyílvesszőt lövök utánad. Ha azt magadnál tudod tartani a viadal végéig és valóban te leszel a győztes, e nyílvessző alapján szolgáim tudják mit tegyenek. Hát neked mi a végső akaratod, mert úgyis elpusztulsz kezeim által.                                                          

- Nemes aga. Örülök, hogy veled találkozhattam. Látom ismered a lovagi szokásokat. Nekem az a kívánságom, hogy küzdelmünk után keressed meg testvérhúgomat, s te viseld mindaddig gondját, amíg szüleim házához vissza nem kerülhet. Természetesen váltságdíjat is kapsz, melyre az én vagyonrészem a biztosíték. De imádkozz Allahodhoz, mert a lenyugvó napot már az ő paradicsomából szemlélheted!

S ezzel megfordítva lovát, a rét ellenkező szögletébe vágtatott. Az aga elővett egy nyílvesszőt - az csillogott, mintha aranyból lenne, - s íjának húrjára illesztette, s Jakab után célzott vele. A távolból figyelő két csoport felhördült a látványtól. Mindenki azt hitte, hogy a lovagi szabályokat megszegve a török tiszt orvul lelövi a szász vitézt. Bár a csatákban minden megengedett, de bajvíváson még olyan nem fordult elő, hogy orvul végezzenek a másikkal. Hiszen ez valóban ellenkezett a lovagi szabályoktól, de leginkább az volt a visszatartó, hogy egy ilyen cselekedet után mindenki gyávának titulálná az elkövetőt. S bármilyen címet, rangot is szerzett volna addig, azt mind elveszíthette volna. A mi agánk nemes vitéz volt, hiszen az előbbi párbeszédből is kiviláglott, a harc tisztasága és tisztán tartása neki is célja. Amikor a száz vitéz megfordult, abban a pillanatban indult útjára az arany nyílvessző. Mivel Jakab mögött volt a nap, ő jól látta annak irányát, amíg a többiek csak sejtették. Megsimogatta lova sörényét, ráhasalt, s elindult lassú vágtában a török felé. A nyílvessző előtte fúródott a földbe, s ő vágta közben kirántotta onnan, s a fogai közé szorította. Ebből a többiek semmit nem láttak. Így rohant egyre gyorsabban a másik felé. Már csak az utolsó métereknél fedezték fel a nyílvesszőt a szász vitéz szájában. Meglepődött mindenki, amikor jobb kezét üresnek látták, s csak a baljában fedezték fel hosszú kését. Furcsa harcmodor, gondolta az aga és a török csoport is. Egyedül a magyarok nem lepődtek meg. Habár ezt még ők is furcsállották, de ismerték társuk leleményességét, erejét, hajlékonyságát. Az aga meglepetésében nem tudta, hogy hová is sújtson görbe kardjával, amikor Jakab hirtelen mozdulattal kirántotta hosszú kardját, s a lendület erejével próbálta ellenfelének a csuklóját levágni. Amikor elrobogtak egymás mellett, a török már látta s érezte ellenfele keménységét s meglepetésszerű támadását. A csuklóján szúró fájdalmat érzett, de még erősen szorította a markolatot, így tudta, most még nincs olyan nagy baj. Sok küzdelem volt már mögötte, de most már kezdte érezni ő is: ez egy különleges megmérettetés. Ennek tétje van, ez a tét az élet. A kettőjük közül egyik ma meghal. Máskor nem is gondolt volna erre, de ez a szász vitéz egészen rémisztő. Nem tudta felfogni, hogyan került arany nyílvesszője annak a szájába. Csak nem röptében kapta el? Nem viselt sisakot, s szőke lobogó hajával, szúrós tekintetével olyan volt, mint egy germán harci-isten, mint egy túlvilági démon, mint egy lovon vágtató végítélet. Az aga bátor volt és merész, hitt a babonákban és szellemekben, de leginkább a mágiákban. Sejteni vélte, hogy nem is egy földi lénnyel, inkább valami túlvilágival keresztezett rémség vágtat az ő arany nyílvesszejével szájában, s villogtatja kardját a napsütésben. Pedig a nappal nem a démonok ideje. Elhessentette ezirányu gondolatait, s újabb támadásba lendült, immár azzal a tudattal, hogy ez valóban hús-vér ember és azzal az akarattal: nem adja meg magát olyan könnyen. Jakab örömmel érzékelte, hogy meglepetést okozott ellenfelének. Már gondolatban elrendezte taktikai sorozatát, de nem véglegesítette, mert sok külső behatás határozhatja meg alkalmazásukat. Mindig a pillanat döntötte el a végleges harcmodort, a használható cselvetést. Ő is visszafordult az újabb találkozáshoz. Baljában a hosszú kés, jobbjában szablyája, fogai közt az arany nyílvessző. Lovával szinte egybenőtt. Nem kellett a kantárt fognia, mert így könnyebben mozdulhatott az utolsó pillanatban is.  Csak a másik szemét fürkészték, amint egymás felé vágtáztak. Nem létezett a delelőn álló nap, a mezőt körülölelő erdő, a mellettük locsogó patak, s a társak se, akik lélegzetvisszafojtva bámulták a küzdelmet. Ők is kiérezték a helyzet különlegességét, a küzdők mozdulatából és hevességéből - az előző békésnek tűnő beszélgetés ellentétjeként - itt és most nagy dolgok történnek. A találkozás hatalmas robajjal történt. Jakab a nyeregből kiemelkedve támadási felületet adott az agának, de az utolsó pillanatban visszalapult a lova hátára, s újból kiemelkedve ellenfele nyaka felé szúrt, a penge élét a menetiránynak tartva, mintha kenyeret szelne. Furcsa mozdulat volt, de hatásos. A találkozáskor a két penge összecsattant ugyan, és a hegye megsértette a török tiszt állát, s az ütközés erejétől majdnem kirepült kezéből a kardja. Ez már nem erőfitogtatás volt, vagy egymás taktikájának fürkészése. Ez már az életért való kemény küzdelem volt: a jobbik diadalmaskodása, a kiválóbb győzelme. De kinek adatik meg a túlélés e kegyetlen összecsapásokból. Mindegyik önmagát szerette volna győztesnek tudni, de ez még váratott magára. A két ló is fegyelmezetten viselkedett. Sok küzdelemben vettek már részt. Jól kiképzett harci-mének voltak. Mozdulatukkal, tartásukkal is jelezték munkájuk szépségét, fontosságát. Átérezték jelenlétük fontosságát, hiszen gazdáik utasításait mozdulataikból érezték. Vezényszavaikból sugárzott a pillanat feszültsége. Újból dübörgött a föld a lovak patái alatt, még a magasabb fűszálak is félrehajoltak előlük, s a madarak is elnémultak. Mintha előre megtervezett koreográfiára cselekednének, mindkettőjük a feje fölött forgatta halált osztó fegyverét. Csak ez a rémisztő suhogás volt a paták hangjának kísérőzenéje. Az őrült rohanás egy hatalmas csörrenés-csattanásban ért véget. A két vitéz találkozott. Lovaikat megfékezvén közelharcba bonyolódtak. Egy szűk kört leírva iszonyatos vagdalkozásba kezdtek. Távolról szemlélve csak porfelhő, s a paták nyomán szerteszóródó fűszálak jelezték a küzdelem helyszínét. Szótlanul, minden harci kiáltás nélkül vagdalkoztak. A török tisztet a kaszabolás hevességétől való megrökönyödése, Jakabot pedig a fogai közt szorongatott arany nyílvessző kényszeríthette némaságra. Csak a pengék találkozásakor préseltek ki valami rémisztő, nyögéshez hasonlítható hangot. Jakab tudta, hogy a harc hevességét nem szabad csökkenteni, hiszen csak ellenfelének kedvezne. Várta a pillanatot, mikor a másiknál enyhe fáradtságot tapasztal. Szőke haja az izzadtságtól összetapadva lógott az arcába, s ahogy a fogaival szorította a nyílvesszőt, valóban egy megvadult sörényes oroszlánra hasonlított. Nyakában, öltözetén kívül ott lógott talizmánja, a két oroszlánfog. Szemei belefúródtak a török aga tekintetébe s onnan próbálta kiolvasni annak minden gondolatát. Azt a pillanatot várta, amint a rémületnek akár egy halvány csírája is jelentkezik ellenfelénél. Érezte, nem kell sokáig várnia. Még hevesebben támadott, még rémisztőbben fújtatott, morgott, s szemeit úgy forgatta, mint vajákos asszony az éjféli misén. S eljött a pillanat. Jakab hatalmasat üvöltve felemelkedett lova hátán, a bal kezében szorított tőrrel az aga felé csapott. Az a veszélyt onnan érezvén szemével s kardjával arra mozdult. Ez volt a veszte! A pillanatnyi figyelemelterelés elég volt arra, hogy a szász kardja egy hosszú vágást ejtsen a már vérző nyakon. Az aga lebillent lováról, kezével megpróbálta visszafogni a nyaki ütőeréből spriccelő vért. Jakab is leugrott a földön térdelőhöz. Tőrét eldobva, két kézzel markolta meg szablyáját, s magasra emelte azt, hogy lesuhinthasson vele. A török csoport felől a rémület hangjai hallatszottak, s egy női sikoly. Az ellenkező oldalról viszont a megkönnyebbülés sóhaja szállt. Az idő megállt, a másodpercek megdermedtek, s a felszakadó sóhajok is megálltak a levegőben. Jakab még mindig ott magasodott a térdelő, meggörnyedő török előtt, ítéletosztó kardját az ég felé emelve várta a pillanatot, amikor hatásosan lesújthat vele. A két kar azonban lassan leereszkedett. Földbe szúrta kardját, s a legyőzött, vérző aga mellé térdelt. Látta, hogy a vágott seb olyan mély, hogy ellenfelének már csak percei vannak hátra. Nézte az aga kínlódását, amint bal kezével próbálta a vérzést csillapítani. Jobb kezéből lassan kifordult fegyvere s vele Jakab felé nyúlt. Ő is a jobbját nyújtotta, s közben hallotta, amint a másik hörgő, elhaló hangon szól hozzá:

- Vitézül harcoltál, s íme te győztél. Tudom, nemes lovag vagy..... Az arany nyílvesszővel menj csapatomhoz, ...vigyázz legkedvesebb asszonyomra .... gyermekemre. ...Ne engedd őket tovább menni, ..... akkor nekik is végük. ...Kérlek vigyázz rájuk! ... Kérlek....

Többet nem tudott mondani, annyira legyengült. Még élt, még nézett maroknyi csapata felé, ahonnan még látta a felé rohanó asszony színes köntösét.....


jakab2.jpg

Székely Dósa Tamás kapitány s csapatának tagjai lovon ülve várták az elébük járuló szász Becz Jakabot, aki a lovát kantáránál fogva vezette. Gyurkó örömtől kivirulva, néhány lépéssel hátrébb követte gazdáját. Olyan büszkén tekingetett körbe, mintha ő maga lett volna a győztes. Jakab megállt kapitánya előtt, kardját két kézzel nyújtotta felé s így szólt:        

-Vitézlő kapitány uram. Ellenfelemet a lovagi szabályoknak megfelelően legyőztem. Légy ítélőbíróm, hogy a küzdelmem tiszta és nemes volt-e. Én lebírtam a törököt, de ítélkezni nincs jogom.                                        

- Büszke vagyok rád, szász nemzetségből származó Becz Jakab. Mindig lovagias voltál, nemes emberhez méltón viselkedtél, s mindenkor öregbítetted a magyar vitézek hírét. Mint ahogy mondtad, nem vagy te törvénytevő bíró aki ítéletet hoz a bűnösökre. De mégis csak biró vagy, aki legyőzi ellenfeleit, diadalmaskodik felettük, lebirja őket. Szász őseid büszkék lehetnek rád, de sorozatos vitézségeddel bebizonyítottad, hogy ízig vérig magyar vagy, hiszen értük harcolsz, értük ontod véred. Ne tagadd meg származásod, de váljál teljesen magyarrá! Király urunknál eljárok, hogy nemesi kiváltságaidat erősítse meg címeres levél adományozásával. S mint ahogy láttuk mindannyian nemes küzdelmedet, ahogyan lebirtad ellenfeled, bizony mondom neked, mától te Biró Jakab vagy, s ezt a nevet használd most már mindig, hogy leszármazottaid e névből megismerjék tetteidet, s büszkék legyenek rád. Visszaadom kardodat, mely dicsőséget hozott rád és mindannyiunkra. Viseld és használd ezután is olyan lelkesedéssel és becsülettel mint eddig. Kívánom, hogy a magad elé kitűzött célokat mindenkor úgy érjed el, hogy mások kárára ne legyen, így amikor majd a valódi ítélőbíró elé kerülsz, emelt fővel állhatsz ott, és nem szégyenkezve.

Viseld büszkén új nevedet, de tartsd eszedben: Nem a név adja a becsületet az embernek, hanem az ember a névnek.

Majd hátrafordult a többiekhez, akik hallották minden szavát, s elkiáltotta magát: - Éljen Biró Jakab!

- Éljen Jakab! Éljen Biró Jakab! - kiáltották kórusban mindannyian. Még az erdők és a hegyek is ezt visszhangozták sokáig.

*   *   *

II. Ulászló királyunk 1506-ban címeres levelet adományozott a törököt legyőző szász vitéznek, akit ettől kezdve Biró Jakabnak hívtak. Az adományozott eredeti címerről készült fotó:

jakab4.jpg


A címerünk jelenleg:


cimer1506.jpg




Weblap látogatottság számláló:

Mai: 4
Tegnapi: 11
Heti: 27
Havi: 627
Össz.: 119 984

Látogatottság növelés
Oldal: Biró név eredete
Buday-Biró család - © 2008 - 2024 - budaybiro.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »