Biró Endre:

 

APAI NAGYAPÁM: BIRÓ MIHÁLY
(1896. február 2. – 1981.)

 

Feltűnően elegáns volt mindig, nagyon adott a megjelenésére, hiszen még otthon, a lakásán is úgy volt felöltözve, mintha éppen színházba készülődne. Hófehér haja, kimért mozdulatai, értelmes, tagolt beszéde jó benyomást keltett mindenkiben. Tisztelettel szerettem őt. Felnéztem rá s bizonyos tekintetben példaképnek választottam. Mindig olyan szerettem volna lenni, mint ő – de ez soha nem sikerült. Lehet, hogy a szépség, a művészet iránti szeretetemet és képességeimet tőle örököltem.

 

 

Fiatalon
 

Az élet keménysége kényszeríthette arra, hogy a visszatérő hullámvölgyekből újból és újból kimeneküljön.
Békéscsabát maga mögött hagyva Budapesten próbált megélhetés után nézni. Pest mindig is a nagy, de legalábbis a nagyobb lehetőségek színtere mind a mai napig. Kereskedőként számíthatott arra, hogy álláshoz jut. Hamar rádöbbent, hogy a főváros kereskedelmi láncolata nem éppen őrá várt. Végül sikerült ügynöki munkát vállalni, ami tulajdonképpen az úgynevezett házalás finomabb kifejezése. Természetesen nemcsak magánembereket keresett fel a rá bízott eladandó árúval, hanem olyan kereskedelmi egységeket is, amelyek esetleg potenciális vevőként szóba jöhettek.
Egy 1928-ban megjelent cím- és lakásjegyzékben is ott szerepel. A kilenc Biró Mihály közül ő az, aki kereskedő, ügynök foglalkozású és a VIII. kerület szigony utca 16/b szám alatt lakott.
 
A címjegyzék első oldala

 

 

A kilenc Biró Mihály foglalkozása és lakhelye

Felesége korai halála nagy felelősséget rótt rá: két gyermekét kellett egyedül felnevelnie. Magyarország s az egész világ az 1920-as 30-as években bizony válságokkal volt telítve. Aki tehetetlen volt, az elveszett! S most itt állt két kiskorú gyermekével, s még a saját életével se tudott hirtelen mit kezdeni. Nem volt más választása: társat kellett keresnie, feleséget önmagának, kisfiának és kislányának pedig nevelőanyát. Megtalálta! De sajnos tévedett! Mert lehetséges, hogy hozzá, mint férjhez nagyon jó volt, de a két kisgyereket folyamatosan kínozta. Bár a két kicsi sokat panaszkodott, de ő mindig azt gondolta, csak gyermeki idegenkedés az új asszonytól, az új „anyukáétól”, s ezért inkább feleségének hitt.
Sok időnek kellett eltelnie, amíg rádöbbent, gyermekei nagyon sokat szenvednek újdonsült anyukájuk mellett, s nem is a saját hibájukból, egyszerűen csak azért, mert az asszony nem szerette a kicsiket. Mindez pont abban az időszakban történt, amikor váltakozó szerencsével tudott csak munkához jutni.

 

 

 

 

 

 

A pénz, amiből akkor nagyapámnak nagyon kevés volt

Végül szakításra került a sor, mégpedig duplán. Először is, a sok veszekedés és a gyermekek bántalmazása miatt elhagyta második feleségét. Állása nem volt és ezáltal a gyermekeit képtelen lett volna eltartani, így arra az elhatározásra jutott, hogy fájó szívvel, de intézetbe adja őket. Szerencsére először ezt közölte saját szüleivel s első feleségének a szüleivel is. Ők egyöntetűen ellenezték végső elkeseredésében hozott döntését. Hogy erre ne kerüljön sor, inkább elvállalták a két kiskorú gyermek felnevelését. Misit a Vida-Szűcs, míg Manyit a Biró nagyszülők nevelték tovább.
A gyermekek elhelyezése után egy darabig a Gerla-majorban, a szüleinél dolgozott – földművesként. Nehéz, keserves munka volt ez számára, hiszen éppen a szülei voltak azok, akik jobb sorsot szántak neki s elsősorban ezért adták kereskedőnek, hogy ne parasztemberként, hanem „kispolgárként” élje további életét.

 
A Halászbástyán

Rövid időn belül újra Budapesten van, hogy sorsát végleges mederbe terelje. Szövetkezik István öccsével és folytatják kereskedői tevékenységüket. Eleinte alkalmazottként tudnak elhelyezkedni, majd többszöri nekifutásra végre saját üzletet nyitnak. Ezt egy darabig ketten vezetik, majd mikor István egy sörözőt nyit, nagyapám egyedül marad. Nem sokáig, mert magához veszi lányát (Manyit), majd később a fiát (apámat) is.
Ebben az időszakban megtalálja későbbi társát, Rózsikát, aki szintén besegít az üzlet körüli teendőkbe.

 
A szatócsbolt kirakata

 

Ekkor születik első közös gyermekük, Béla, aki még nem viseli a Biró nevet, hanem édesanyja után a Florkewitz néven anyakönyvezik. Nem az adminisztratív dolgok tartanak össze egy családot, s nem egy irat alapján kell szeretni egymást. Ez mind a szívben lakozik, belülről fakad. Csak önmagunk felé kell elszámolni minden tettünkkel, még a szeretetünkkel is.
Soha nem beszélt senki arról, hogy Béla tulajdonképpen Biró-gyerek. A lényeg nem is ez volt, hanem az, hogy végre egy olyan társra talált, akivel boldogságban s igazi harmóniában élhetett élete végéig.

 
Az ajtóban Rózsika, kezében az első közös gyermek: Béla

 

 
Béla, Erzsi, Nagypapa, én és Misi

 

Második közös gyermekük Zsuzsa már a Biró nevet viseli. Az ő születése is bonyodalmas volt, problémák adódtak az anyakönyvezéssel. A legérdekesebb viszont az volt, amit édesanyám mesélt.
Zsuzsa születéséről senki nem tudott a családban. Apám se sejthette, hogy még egy féltestvére van. Éppen látogatóba mentek szüleim a Dagály utcában élő nagyapámhoz. Most is mint mindig, a konyhában beszélgettek, amikor édesanyám furcsa hangokat hallott az egyik szobából. Szólt is, hogy valami nyöszörgésfélét hall. A válasz csak annyi volt, nincsen ott semmi. Mikor még egyszer hallotta édesanyám a nyöszörgést szó nélkül felállt, s határozottan belépett a szobába, ahol a bevetett ágyon, a párnák mögött felfedezte a csecsemőt. Egyből tudta miről van szó. Nagyapám és Rózsika néni még nem látták megfelelőnek az időt arra, hogy a családnak bejelentsék a nagy eseményt. Lehette látni arcukon a megkönnyebbülést, hogy menyük (Margit) milyen természetesen fogadja el a csöppséget, minden bántó megjegyzés nélkül.
 
Nagypapa, Rózsika néni és Zsuzsa

 

Apám még nagyon sokáig neheztelt édesapjára. Ő nehezen fogadta el az új jövevényt, az újabb féltestvért. Édesanyám folyamatos győzködése azonban elterelte a harag felhőit. Így volt a helyes, hiszen a boldogsághoz mindenkinek joga van, még akkor is, ha felnőtt gyermekei, sőt unokái vannak.

 
Béla, Zsuzsa, Rózsi néni és Nagypapa

 
Családi idill Szigethalmon: Nagypapa, mögötte édesanyám és Zsuzsa, Rózsi néni, Béla, előtte egy kislány, Misi és én

 

Nagyapámmal, Rózsika nénivel s persze Bélával és Zsuzsával ritkán találkoztam. Néha vasárnaponként szépen kiöltöztünk, s elindultunk Budapestre rokonlátogatásra. Ritkább eset volt az, amikor ők jöttek ki hozzánk Szigethalomra.

Egy ilyen alkalommal - mikor éppen a nagyapám születésnapja volt - történt a következő eset velem. Mint jól nevelt gyermek, tudván, hogy nagyapámnak születésnapja van elé álltam felköszönteni. Mint gyerek, sokszor hallottam, hogy születésnapkor azt mondják:
- Isten éltessen sokáig, füled érjen bokáig!
S ilyenkor meghúzzák a felköszöntött fülét. Én mindig tanulékony voltam, hát most alkalom adódott arra, hogy elmondjam az előbbi köszöntőt, természetesen a fülhúzással együtt. Lehetett látni nagyapám arcán, mennyire meglepődött ezen a kis közjátékon. Szigorúságot színlelve rám szólt:
- Hát ez meg mi volt? Mi ez a fülhúzás?
Meglepődtem, megijedtem. Ő csak mosolygott, s néhány pillanat múlva csak annyit mondott:
- Köszönöm! - majd megsimogatta a fejemet, megpuszilta arcomat.
Ezután egy darabig senkit se köszöntöttem az előzőek alapján. A fülhúzás is ezentúl természetesen végleg elmaradt.
1956-ban Béla disszidált. Ettől kezdve a családi összejöveteleken csak ő volt a fő beszélgetési téma. Ahogy beszélt róla, ahogy elmesélte a vele történteket, ki lehetett érezni apai aggódását, szülői büszkeségét. Aki eddig nem sejtette, az most ráeszmélhetett a valóságra, hogy Béla igenis az ő vére, az ő fia.
A svédországi letelepedés és beilleszkedés minden fázisát elmesélte. Mi gyerekek csak tátott szájjal hallgattuk a Béláról szóló híreket, s irigykedve néztük a fényképeket, mely igazoltág azt, hogy ők valóban egy olyan szabad országban élnek, ahol a lehetőségek nem a párttagkönyvhöz igazodnak, hanem az emberek tehetségéhez, munkaszeretetéhez.
Nyilván az a hangulat, mely a jólétben élő Béla köré egy láthatatlan glóriát emelt, késztette Zsuzsát is arra, hogy az ország határain kívül keresse a jólétet, a boldogulást. Fiatal házasként, férjével együtt ő is disszidált. Ő Svájcban kereste a boldogulását.

 

 
Zsuzsa, Nagypapa és Rózsi néni

 

Nagyapám és Rózsi néni is pici fájdalommal, de büszkén meséltek ezentúl Zsuzsa kinti életéről is. A levelek és fényképek mind a két helyről érkeztek. Mi vegyes érzelmekkel vettük tudomásul az eseményeket. Nagyapám hol egyik, hol másik külföldön élő gyermekéhez ment ki látogatóba. Nyugdíjas volt már ekkor, s bizony megérdemelte az élete során elszenvedett sok-sok megpróbáltatás után ezeket a kirándulásokat, nyaralásokat ezeken a szép helyeken.
Nyilván hamar eltelt a sok szépség befogadásával s ilyenkor pihenésképpen elkezdett alkotni. Színes ceruzával rajzolgatott, temperával festegetett. Volt érzéke a képzőművészethez. Nem volt profi ebben, csak amatőr, de amit alkotott, az szép volt. Leginkább képeslapok alapján készített egy egy rajzot, vagy festményt. Tudom, ez nagyon fontos volt neki. Mesélte, hogy rajzolás vagy festés közben egy másik világban érzi magát. Mindig csak akkor vette kezébe a színes ceruzákat, ha erre késztetést érzett. Muszájból soha. Azt hiszem ez az igazi ismérve a valódi művészeknek. Lehetséges, ha másképpen alakul az élete, ha más közegben élhetett volna, ha más késztetések irányították volna fiatal korában a sorsát - talán még igazi művész is lehetett volna. De azt hiszem így volt szép és jó. Így volt az igazi.
Mikor nála jártunk, természetesen megmutogatta legújabb képei, alkotásait. Mivel én is hasonló képességekkel voltam megáldva (én is rajzolgattam, festegettem abban az időben) kritikus szemmel tanulmányoztam azokat. Így nyilván észrevettem a gyengébb pontjait a képeknek, de összességében büszke voltam arra, hogy az én nagyapám milyen művészi színvonalon alkot.

 

 

Egy ceruzarajza: Paris Rue de l’Hotel de Ville

 

Még általános iskolába jártam, amikor azt a feladatot kaptuk, hogy beszéljünk idősebb rokonainkkal, akik már éltek 1919-ben, s kérdezzük ki őket a Tanácsköztársaságról. Meg kellett tudnunk, hogy élték meg a változásokat, s azt is ki kellett kutatnunk, hogy voltak-e ők is vöröskatonák.
Bár én az akkori ismereteim alapján nem feltételeztem ilyen dolgokat nagyapámról, mert akkor arról tudtam volna. Mégis egy találkozásunkkor megkértem, meséljen az 1919-es eseményekről.
- Nézd kis unokám, amit én erről mesélnék, azt nem tenné zsebre a tanárod. Amit ők mondanak az teljes hazugság! Minden másképpen történt, mint ahogyan ezt nektek tanítják. De a te érdekedben ezt nem részletezem.
Ezzel le is lett zárva a téma. Tudtam, hogy apámnak az 56-os dolgok miatt volt zűrje. A családban mi folyamatosan forradalomról beszéltünk s nem ellenforradalomról. Ilyen előzmények után természetesen volt egy hangulati elem, melynek alapján kiérezhettem a valóságot, az igazságot. Így egyből megéreztem, hogy nagyapám szavai mögött olyan súlyos tények lehetnek, melyek megismerésére még nem találtak elég érettnek engem, hiszen túl sok kegyetlenség történt abban az időben, melynek felfedéséről engem meg szerettek volna kímélni. Én „vettem az adást”, s magamban el is könyveltem a dolgokat úgy, ahogyan azt a család felnőttjeinek tudatában létezett.
Mikor a gimnáziumban szeretett osztályfőnökünk - Görgényi Laci bácsi aki a történelmet tanította, - odaért az 1919-es eseményekhez, s úgy adta elő a tankönyv által előírt anyagot, olyan hangsúllyal, s olyan félreérthetetlen mellékzöngékkel, melyek sejtetni engedték a hivatalos verzió hazugságait, egyből nagyapám megjegyzése jutott eszembe. Egyből úgy értékeltem az eseményeket, ahogyan az valóban megtörténhetett.
Ezért szomorú, hogy a történelemhamisítók nem gondolnak arra (vagy talán igen?), hogy elferdített tényekkel tulajdonképpen a gyermeket az apák ellen, az unokákat a nagyapák ellen fordítják.

 
A Biró testvérek (József, Imre, István, Mihály)

 

Az évtizedek alatt kiderült, hogy a Birók gerince a megfelelő helyen van s megfelelően működik. Mi nem hajbókolunk s eddig nem váltunk, de ezután se válunk gerinctelenekké. S ebben egyik példakép igenis az a Biró Mihály, aki viselkedésével, igazságos következetességével példaként állt mindig előttem - ő az én nagyapám volt.
Soha nem volt tétlen, soha nem unatkozott: vagy olvasott, vagy rajzolt-festett. Még jóval a nyugdíjazása után, hetvenedik életévén túllépve is dolgozott kisegítőként abban az üzletben, ahonnan nyugdíjba vonult. Nyilván ott is szerethették, hiszen csendes, szolid ember volt.




 
Mihály, Imre, Jani

 
A három Biró Mihály

 

 

 

Négy Biró Mihály

 

 

 

 

 

 

Oldal: Biró Mihály 1896.02.0.-1981.
Buday-Biró család - © 2008 - 2024 - budaybiro.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat