Buday-Biró család

Vivos voco.... Hívom az élőket...

Biró Mihály:

EMLÉKEZÉSEK ÉLETEM ESEMÉNYEIBŐL

Megéltem az életemből három negyed évszázadot (75 év), házasságban fél évszázadot (50 év), aranylakodalom. Ennyi év után jobban ráér az ember vissza nézni az életére. Van ideje.
Soha nem voltam törtető. Iparkodtam a munkámat jól elvégezni. Terveim, elgondolásaim nekem is voltak, de azok nem igen váltak be, vagy másképpen valósultak meg. Sok volt az életemben a „ha”. Visszatekintve a jobbik felé esett a „ha”, bár az ellenkezőjéről meggyőződni nem lehet.

 vszm2.jpg
Vida-Szűcs Mária (1914)

A legrégebb emlékképem: nyaralok az édesanyám nagyszüleinél, Békéscsabán. A nagyapám jó nevű szabó volt.
Mint első unoka, sok szeretettel vettek körül a nagyszüleim, nagynénéim. A nagyapám sokat vett az ölébe és mesélt, de hogy mit, azt nem tudom, csak a végére emlékszem, mert nagyon tetszett. Így hangzott:
„Varrok, varrok paaapucsotcsotcsotcsot”.
Meg produkáltattak. Kérdezték: hogyan megy a bíró? Én mutattam a hasam kidüllesztettem, a kezem hátra tettem és úgy járkáltam fel-alá. Persze jókat nevettek.
Na, de nem csak szórakozásból telt az élet. Segítenem is kellett. Persze amit a koromhoz képest megtehettem. Nem jártam még iskolába, tehát úgy öt-hat éves lehettem. Amit rám bíztak, apróság volt. Pl. elküldtek a kertbe petrezselyemért. Idővel megsokallhattam, mert morgolódtam, hogy mindig nekem kell „pelezsemért” menni. Azt vettem észre, hogy a nagymamám keze a hátsó felemen van. Ijedtemben megugrottam. Emlékszem még egy esetre, ami már súlyosabb volt. Mosogatáskor segítenem kellett a törölgetésbe. Persze az apróbb edényeket, hiszen ott voltak a nagynénéim is, az Irénke és Matild. Egyszer megsokallhattam a törülgetést, mert ami a kezemben volt - egy teás findzsa, - azt oda vágtam a többi edény közé azzal a szöveggel, hogy mindig nekem kell törölgetni. Persze nagy volt a detonáció, mert pár porcelánedény összetört. Ezért sem dicsértek meg. Sarokba térdepeltettek, ott kell lennem, míg bocsánatot nem kérek. Kéregető kedvemben éppen nem voltam, és így csak térdepeltem sírás nélkül, a fejemet a falnak támasztottam szundikálni. Én nem mutattam semmi hajlandóságot a változtatásra. Míg aztán oda jöttek unszolni, hogy jobb belátásra bírjanak. Engedtem a rábeszélésnek és bocsánatot kértem.
Más komolyabb eseményre nem emlékszem abból az időből.

csaladi_idill.jpg

Családi idill. A korán elhunyt édesanya ölében. (Békéscsaba, 1921)

Következő emlékeim már Felső Gödről vannak. Ott írattak be iskolába, aminek nem tudtam örülni. Így öröm nélkül járogattam az iskolába. Lassan belejöttem a megmásíthatatlanba. Iparkodtam a tanulással, de a szüleim nem mindig voltak megelégedve, bár én se a „sok” …
Járogattam az iskolába, míg egyszer csak nagy baj történt. Az édesanyám beteg lett. Kórházba került. Többé nem is jött haza, ott halt meg. Onnan is lett eltemetve az Újköztemetőbe. Ekkor voltam negyedikes (9 éves), 1929 februárjában.

  bm1.jpg               bm_21.jpg

Két fiatalkori portré

Ott maradtunk a húgommal árván, aki egy évvel volt fiatalabb. Az édesapám kereskedő segéd volt. Minden nap bejárt Pestre vonattal. A Nyugatival szemben volt a „Köztisztviselők” 25. sz. árudája. A háború után „Közért” lett. Ide járt be dolgozni. Reggel korán ment, este későn jött haza. Rendszerint mi már aludtunk. Így inkább csak vasárnap találkoztunk az édesapámmal.
Valakinek kellett felügyelni ránk. Az édesapánk húga, Annuska jött hozzánk reánk vigyázni.
Egy idő után mostoha került hozzánk. Az édesapám egyik kolléganője. Aki úgy nyilatkozott, hogy ő szereti a gyerekeket, minket is szeret. Az édesapám elhitte. Elvette feleségül. De akkorra a gyerek szeretetet nem igen éreztük. Szeszélyes, ideges nő volt.
Megkóstoltuk az árvák sorsát, akit mostoha nevel. Engem jobban szeretett, mint a húgomat. Így kedvezményben volt részem. Míg a húgomat naponta kétszer verte meg, addig én ötven százalék kedvezményben részesültem, mert engem naponta egyszer vert el. Na, nem a kezével. Nadrágszíjjal vagy fakanállal. Miért kaptunk ki, azt már pontosan nem tudom, de ok volt rá, így sportolt.
Baromfit tartottunk. Annak kellett füvet szedni az utcán, az árok partról. Igen ám, de mindig messzebb kellett menni. Az iskolába menés előtt küldött el. Soká mentem, ideges lett, hogy elkések az iskolából. Megérkeztem, máris kaptam a „jutalmat” a hátamra. Ha keveset szedtem, akkor azért. Ha az állatok később kaptak enni, vagy keveset, akkor már volt ok a verésre. Nem állítom, hogy angyalok voltunk és tettünk olyant, ami nem volt helyes, már nem tudom, de verésre mindig volt ok.
Tehát ilyen volt a mostohánk gyerek szeretete.
A húgommal meg a konyha körül volt a baj. Mosogatás, törölgetés, takarítás miatt voltak problémák. Bár törölgetni segíteni nekem sokat kellett.
A zoknikat stoppolni kellett. Akkoriban nem lett eldobva a lyukas zokni, harisnya. A húgom nemigen szeretett stoppolni, én meg szerettem. Úgyhogy a húgom helyett én csináltam. Szépen stoppoltam, mert a mostohánk eldicsekedett vele, mutogatta a szomszédunknak. Ha ez így volt, akkor biztosan jó volt, mert elismerést nem igen kaptunk.
Nem tudom miért kerültünk Felső-Gödre. Békéscsabán az édesapámnak üzlete volt. Talán nem ment jól. A házat, amiben Felső Gödön laktunk, a nagymamám vette meg. Emiatt volt vita a nagyszüleim között. Állítólag emiatt lett öngyilkos a nagyapám. Később eladta a házat a nagymamám. Miért vette épp ott a házat, nem tudom. Erről nem esett szó, legalább is jelenlétemben.


008.jpg
 A Biró testvérek: Mária és Mihály

A házhoz jókora kert is tartozott. Be lett veteményezve, ami csak a mi munkánkat gyarapította, mivel nekünk kellett locsolni a kertet.
Amint már említettem, volt baromfi is, elég sok. Azokat nekem kellett etetnem, ami nem volt egyszerű. ezek „úri” baromfiak voltak. Tálcán kapták az élelmet. Volt készítve deszkából egy etető lap, arra volt előzőleg rászórva a takarmány. Ezt a lapot így előkészítve kellett bevinni a baromfi udvarba. Ez nem volt egyszerű. Először is, nehéz volt, alig bírtam vele menni. Az állatok mind oda futottak, nem bírtam letenni az etetőt. Félre szórtam a földre a takarmányból, de azért még maradt elég körülöttem. Így előfordult többször, hogy az etető alá került a baromfi. Óvatosan tettem le, eleve számolva vele, hogy aláfutott egy-két jószág. Így aztán mégis előfordult, hogy valamelyik megnyomódott, netán agyonnyomódott. Na, persze ennek nem lett dicséret a vége. Ilyen haszontalan kölyök, aki nem vigyáz a jószágra. Alapos ok a verésre. De arra soha nem gondoltak, hogy segítsenek. Hiszen alig bírtam az etetőt cipelni. Maradt a verés vagy a szerencse, hogy nem lett semmi baj.
Felső Gödről Gödre mentünk lakni. Miért, nem tudom. talán a tulajdonosnak kellett a hely, vagy nem tudtuk fizetni a lakbért.
Iskolába Gödről is Felső Gödre jártam. Gödön nem volt iskola, akkor még kezdő település volt. Az utcák még csak alakultak. Különben is utolsó évem volt, hatodikba jártam.

 polgari.jpg

ertesito2.jpg

Az iskola Felső Gödön sem volt közel, de most még messzebbre esett. Hiszen e két település között kb. 3 kilométer volt – az iskola még messzebbre esett. Csodálom, hogy nem lettem távgyalogló, mert még később is nagyon sok kilométert tettem meg egyfolytában. Vagy talán éppen ezért nem?
Itt élelmiszer üzletet nyitottunk, kis árukészlettel. Ha valami nem volt nálunk kapható, akkor elküldtek Felső Gödre – akár 2 dl tejföl is volt az.
Az iskolát befejezve elvittek Békéscsabára nyaralni.
Nyaralásból vissza térve már nem mentem Gödre, mert időközben Pestre jöttek szüleim lakni a Kmetty utcába. Itt is volt egy kis üzletünk. Itt beírattak a polgáriba. A Nagymező utcai polgári iskolába jártam (akkor még volt, most zeneiskola van ott). A Friss újságnyomda volt mellettünk. Jó messzire kellett járnom, gyalog. A Köröndtől a Nagymező utcáig. A húgom az jobban járt, mert ő a Bajza utcai polgáriba ment, ami a szomszédban volt.
 
Idő közben innen is elköltöztünk Budára a Gül-Baba utcába. Ott is lett egy kis üzletünk. Mivel az iskolaévnek még nem volt vége, így innen jártam a Nagymező utcába. Így sem volt közelebb. A második osztályba már ott Budán jártam a Medve utcai polgáriba.

szokokutelo.jpg

Valami arany életem itt sem volt, mert az iskolába indulás előtt tejet kellett kirakodnom. Az egyik hely a Lajos utcában volt, jó messze. Utána sietni kellett az iskolába.

 halaszb.jpg
A Halászbástyán

Az édesapám és a mostohám között romlott a helyzet. Ennek következtében arra az elhatározásra jutott, hogy ott hagy mindent és kettőnkkel Békéscsabára megy a nagyszülőkhöz. Az üzletben a mostohám volt, az édesapám meg dolgozott és mégsem mentünk semmire. A mostohánk továbbra is rosszul bánt velünk és a pénzt sem osztotta be. Így aztán egy téli napon összepakoltunk némi ingóságot – főleg ágyneműt – és otthagytuk a Gül-Baba utcát a mostohánkkal együtt. Éppen félévi iskolaszünet volt.

042.jpg

A tanya télen

Békéscsabára érkezve a nagyszülők meglepetésére lettünk. Tanácskoztak mi legyen. Úgy döntöttek, hogy a Manyi húgom az édesapám szüleinél a tanyán marad. (Békéscsabától 6 km, Gerle-tanya.) Én meg Békéscsabán leszek az édesanyám anyjáéknál. A nagyapám ekkor már nem élt
Az édesapám itt be akart íratni a polgáriba. De ez állami iskola volt, nem volt tandíjmentesség, ami Pesten meg volt. Ráadásul az egész évi tandíjat ki kellett volna fizetni. Ezt nem tudta az édesapám kifizetni, hisz munkája nem volt, neki is munka után kellett néznie. Így aztán 1 és fél polgárival fejeztem be az iskolát.

 tanyany.jpg
A tanya nyáron

A nagymamánál voltak tehenek. Egy idő után nyughatatlan lettem, nem volt komoly elfoglaltságom.

047.jpg

Biró Sándor szőnyeg-szövő üzeme belülről

A nagybátyámnak (Sándor) szőnyeg-szövő üzeme volt. Vagy 40-50 nővel dolgozott. A szőnyeghez a textil anyagot csokorra kellett vágni. Na, én ezt csináltam örömmel, de csak nem elégített ki. Az édesapám ahányszor meglátogatott, mindig azon nyaggattam, talált e már valami helyet ahol inas kell.

066.jpg

A szőnyeg-gyár dolgozói

Szerettem volna szabó lenni, a nagyapám is az volt. Vagy kereskedő. Az édesapám azt mondta, szabó ne legyél, mert sok port kell beszívni a ruha bontásakor. (Gyerekkoromban többször, 4-5-ször voltam tüdőgyulladásos.) Kereskedő meg bármikor lehetsz, arra engedélyt adnak szakiskola nélkül is. Na, aztán egy alkalommal jön az édesapám, volna egy inasnak hely, faesztergályos. Azt mi? Soha nem hallottam ilyen szakmáról. Magyarázza, hogy sakkot is csinálnak. Hát ezzel nem lettem okosabb. Menjünk el, majd meglátom mi az. Próbaidő is van. Megpróbálom, és ha nem felel meg, otthagyom.
nagynenik.jpg

A két gyámkodó nagynéivel


Elmentünk, fölvettek. Nemigen tetszett, mert ilyesmit nem láttam. Fa munkában az asztalost, a vasmunkásban a lakatost tudtam. Mondtam is a nagymamának, nem igen tetszik. De vigasztaltak a szomszéd asszonyokkal együtt, majd megszokom. Aki az első helyen nem marad meg, az sehol sem marad meg és akkor mi lesz? Csavargó. Hát maradtam. A mesternek nem volt kifogása ellenem, én meg máshová nem tudtam volna menni, mert nem kerestek inast. Így maradtam és tényleg megszoktam, belejöttem, megszerettem.
Nem igen panaszkodhatom inas sorsomra, pláne ha a mostohámnál lévő életre gondolok.
Nem bántottak, rendesen bántak velem. Igaz, a munkát mit rám bíztak, iparkodtam elvégezni.
Abban az időben az inasok sorsa koránt sem volt jónak mondható. Nem a szakmában foglalkoztatták, hanem házi cseléd volt. A ház körüli munkát végeztették főleg vele. Állatok etetése, ellátása, ólak takarítása, favágás stb.
Velem ilyen nem csináltattak, pedig volt sertés, de azt a mester felesége, vagy cselédlány végezte el, pedig a mesterné már nagymama volt. Rám a ház körüli munkából csak a vízhordás és piaci bevásárlás jutott esetenként, ha nem ért rá a cselédlány.
A vízhordás az Alföldön legtöbb esetben napi tevékenység, mert a kutak vize nem iható, így ártézi kútról kell a vizet hordani főzéshez, iváshoz. Hát ez így volt Békéscsabán is.


005.jpg
 
B. Mihály, Olga, Jani, Mariska, Ilus, elöl Pityu

Hogy piacra elküldtek vásárolni, tulajdonképpen bizalmi dolog volt. A piacon alkudni lehetett, sőt kellett. Miből mennyit alkudtam le, azt otthon nem lehetett tudni. De én soha egy fillért sem tettem el. Na, ez volt a nem szakmai teendő.
Megbíztak bennem. A bankba én vittem be a pénzt. Vásárkor sátor volt fölállítva és én árultam a terméket. Persze ott is alkudtak, de én iparkodtam minél jobb áron eladni. Abból magamnak nem tettem el pénzt. Többen azt gondolták, hogy a mester fia vagyok. Sokan úgy is szólítottak: „Kis Babinszki.”
A Nemzetközi Vásáron is kiállított a mesterem. Engem oda is elvittek motorkerékpáron. A mester fiával mentünk. Ha külső munka volt, engem vittek segíteni a motoron. Külső munka biliárd asztal mandinerezése és újra bevonása posztóval.
Abban az időben heti 79 órát dolgoztunk, de én többet, mert télen be kellett fűteni, mire jönnek a segédek. Munka után meg a műhelyt kitakarítani, a forgácsot átválogatni, nincs-e benne szerszám és a forgácsot fölhordani a padlásra.
Sok volt a munka. Ebben az időben volt elterjedve fából készült esztergált dísztárgyak árusítása. Ezek a tárgyak széles skálában voltak. Nagy és kisebb virágvázák, melyekbe vizet is lehetett önteni. Tálcák, különböző kisebb-nagyobb emléktárgyak. Ezeket kifestették. Klisével magyaros motívumokat égettek. Ezeket a lányok (a rokonságból) kifestették. Az így elkészült darab még nem volt kész. A minták közti üres részt ki kellett tölteni valamiképpen, hogy jól mutasson, mert úgy nézett ki, mint aki nincs teljesen felöltözve. Ezt a területet a fába égetett különböző rajzolatokkal, (stilizált levél, hullám- és csigavonal stb.) mintázatokkal lett kitöltve. Az égetést elektromos tűvel szabadon végezték. Sok munka volt vele, mert a kifestett motívumok között nagy volt az üres tér.
Ezeket azért említem meg, mert itt jön ami nem szokványos egy faesztergályosnak.
A klisé égetést a mesterné és a fia csinálta, mikor melyik ért rá. Az égetést is ők csinálták. Egyszer csak sok lett a rendelés és nem győzték. A mester fiának a műhelyben kellett dolgozni, a mesterné meg nem győzte az égetést meg a konyhai munkát.
Ekkor került rám a sor. Megmutatták hogyan kell az elektromos tűvel bánni és tudok-e rajzolni, tudtam. Na, ezután java részt rám bízták az égetést. Elektromos tű csak egy volt. Így a klisé égetés maradt a mesternére, meg a fiára. A másik égetést csak akkor csinálták, ha kevesebb volt a munka.
Sokszor reggeltől estig, mit estig, éjfélig rajzoltam a munkákat. Soha nem kifogásolták az égetett munkámat. Igaz, sokféle mintát rajzoltam. A mesterné, az kevés mintát rajzolt, inkább satírozás szerű égetéssel töltötte ki a szabad helyet. A fia, az már fantázia dúsabb volt. Volt, amikor szöveget kellett írni. A fűszertartókra a fűszerek nevét. Mivel sok készült fürdő helyre, így az ottani helység neve szerepelt. „Hévízi emlék”, „Hajdúszoboszlói emlék”, stb.
Külföldre is készült, jól emlékszem a feliratra –hiszen számtalanszor leírtam – „Souvenir of Aruba”. De nem mi vitettük oda, hanem a hazai megrendelő.
Esetenként azért kellett este 9-10 óráig is csinálni, mert sürgős volt. A csomagot a vasútállomáson a postavonat indulásáig felvették, ami kb. 11 óra lehetett. Oda kellett kivinnem a csomagot. Az állomás kb. 2 km-re volt.
Mivel sok volt a munka, és ne engem küldözgessenek a boltba, felvettek egy kifutófiút. De nem sokáig maradt. Ő mindig drágábban hozott mindent. Ha én mentem el, nem volt drágább. Igen, mert dohányzott és cigarettára kellett. Én nem dohányoztam.
A fenti események kb. másod- és harmadéves koromban történtek.
A segédek bent laktak és étkeztek velem együtt. Ezen kívül kaptak pénzbeli fizetést, de én nem. Közbe-közbe, ha jó kedve volt a mesteremnek, kaptam én is pár fillért. Így volt pénzem mozira, meg színházra. Igaz, álló hely a karzaton, de onnan is lehet látni és hallani. Meg ha árut szállítottam, akkor is kaptam borravalót. A fillér is jó volt, hiszen 1 kg kenyeret 18-20-22 fillér, a zsemlye 5 fillér, a színházjegy 32 fillér volt. De volt úgy, hogy ketten egy jeggyel, akkor csak 16 fillér volt a jegy. Sok színdarabot láttam. A moziban is sok Karády, Jávor, Kabos filmet láttam.


010.jpg

                                             A „vagány”

A segédek esetenként elvittek magukkal vendéglőbe, meg csavarogni. Nekem is kikérték a 2-3 dl bort. Hát én nem voltam oda érte, de ők csak töltötték. Mindig keveset ittam belőle és utána szódát engedtem – mert az is volt–, hogy gyengítsem az erejét és tudjanak utána tölteni. Nem rúgtam be soha. Nem lettem kocsmába járó sem.

Amint említettem, benn kosztosok voltunk. A segédek asztalnál ettek, az inas külön hokedlin.
A segédek maguk szedtek levest, főzeléket, húst. Igen ám, de nem igen tudtak többet szedni egy adagnál, mert nem igen maradt a tálban. Húst meg pláne, hiszen annyi szelet volt, ahányan voltak az asztalnál.
Az inasnak jó nagy tányérral adtak. Ha megettem, kérdezték kell-e még. Kellett.

a_ket_testver.jpg

A két testvér


Szerdánként főtt tészta volt, de két-három féle. Pl. túrós, káposztás, brindzás (erős juhtúró). Szedtek a segédek amilyet szerettek és kés. Én mindegyiket szerettem és kértem mindegyikből. Így két-három tányér tésztát bevágtam.
Emlékszem, csirkepaprikás volt nokedlival, tejfölösen. Egész tele adták a tányért. Megettem. Kérdezték, kell-e még? Kellett. Még egy tányérral megettem.
Reggelire a segédek fél liter bögre tejet kaptak szelet kenyérrel. És a műhelyben fogyasztották el. Én is azt kaptam, de én a konyhában a mesterékkel.
Igaz, a mesterék rántottát ettek szalonnával, de igencsak nekem is jutott valami maradék.
Uzsonna az nem volt, de a mester fia rendszerint uzsonnázott, hát nekem is jutott.
Azért voltam a konyhán, mert ott volt az elektromos tű, ott dolgoztunk.
Ha senki nem jött uzsonnázni, akkor kiszolgáltam magam és vágtam magamnak kenyeret meg kolbászt. Néha a segédeknek is vittem ki kenyeret, mert megéheztek.
Persze iskolába is kellett járni. Ipari tanonc (inas) iskola. Nem volt probléma ám a tanulással. Még jutalom könyvet is kaptam. A harmadikban szakrajzot csináltunk. A jó rajzokat visszatartották. Az enyém mind ott maradt. Erre az időre esett a bérmálkozásom. Engem Zadravetcz István tábori püspök bérmált. Akit - mikor már Pesten laktunk - többször hallottam beszélni és láttam misézni a budai ferences templomban. Oda jártunk templomba, mikor Budán a Török utcában laktunk. A kommunisták meghurcolták, bebörtönözték.


A levente köteles korba is ekkor kerültem. Vasárnap délelőttönként (nehogy a munkából hiányozzunk) jártunk gyakorlatra. Többek között géppuska kiképzést is kaptunk. Az első világháborúban használt „Schwarzlose" típusú géppuskára képeztek minket. A második világháborúban már nem használták. Modernebb, könnyebb fegyverek voltak.
Ezzel sorozatlövést és egyes lövést lehetett leadni, csak be kellett állítani! De megfelelő ügyességgel átállítás nélkül is lehetett egyes lövést leadni. Ezt próbáltuk. A legtöbben úgy értek a nyomólapokhoz, hogy 5-8-15 lövés ment ki. Nekem és még öt-hatunknak sikerült egyes lövést leadni.
Megtanultuk szétszedni és összerakni. Sőt, bekötött szemmel is. Ezt azért említem, mert a katonai kiképzésnél lesz majd szerepe.
Letelt a három év és fölszabadultam.
Írtam édesapámnak, aki akkor már Pesten lakott, üzlete volt. Hívott, menjek haza, ott is van munka.
Egy hónapig dolgoztam fölszabadulás után. A mesterék nagyon marasztaltak. Nyár volt, szezon közepe, sok munka. De nem maradtam.

 

Mikor Békéscsabára értünk, mi el lettünk helyezve a húgommal. A húgom az édesapám szüleinél, én meg az édesanyám anyjánál. Nagyapám nem élt már.
Azért így történt, mert én az édesanyám „fajtája" vagyok, így engem akart a nagymamám.
Az édesapám munka után nézett. Sikerült valami ügynöki állás, de gyenge eredménnyel.
Mikor még Felső Gödön laktunk, az édesapám bejárt Pestre a Nyugati pályaudvarral szemben levő üzletbe. „Köztisztviselők" boltja volt. Ma „Csemege bolt".
Itt dolgozott, mint segéd. Volt itt egy bolti szolga, akivel Pestre kerülése után összejött.
Nem tudom miért, de Pesten volt már az édesapám és összetalálkozott egy régi ismerőssel, aki neki tartozott 250 pengővel. Ekkor volt sláger „Havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel". Sikerült megkapni a pénzt. Fölruházkodott és vett egy kerékpárt.
Ezen eset után - a fentebb említettel - találkozott. ennek akkor a Dagály utcában volt egy kis szatócs üzlete, ami eladó volt.
Az édesapámnak nem volt annyi pénze. Társult a Pista öccsével és megvették.
Az üzlet mellett volt egy szoba, konya. Ide költöztek. Ekkor már a húgom is ott volt.
Megérkeztem Pestre, az édesapám várt az állomáson.

 uzlet_elott.jpg
A szatócs-üzlet előtt

Új otthonomba kerültem. Ekkor már az üzlet egyedül az édesapámé volt. A húgommal együtt voltak az üzletben. A lakásban is már csak ők voltak. A Pista bátyámat kifizette és ő a Petneházi utcában nyitott üzletet, és ott is laktak a feleségével.
Ekkor az üzlet berendezése nagyon egyszerű volt. Stelázsli tányéros mérleg. Majd később, mikor már agyagilag megerősödtünk, vett az édesapám kéz alól üzlet-berendezést. Rendes polcok, pult, beépített jégszekrény. A tányéros mérleg helyett „Berkel" rendszerű mérleget. Akkor ez ritka volt.
A vevők a megjelenésemet meglepődve vették. Azt gondolták, hogy új segéd vagyok. De később meggyőződtek róla, hogy tényleg a fia vagyok.
 uzletben.jpg
Az üzlet belülről


Úgy látszik, nem dicsekedett, hogy fia is van.
Érthető volt a gyanakodás. Az édesapám és a húgom barnák, én meg szőke hullámos hajú voltam.

 uzlet.jpg
Az üzlet belülről, más nézetben

Hamar belejöttem az üzleti tevékenységbe. Az árubeszerzés - főleg zöldségáru - a csepeli Nagyvásárcsarnokban történt. Ide vámmentesen érkezett az áru. A többi piacon vámfizetés után lehetett árusítani. A Dagály utcától a csarnok kb. 12 km volt. Végig a Váci út, Nyugatitól a Körút, a Boráros térig, Soroksári út, a Közvágóhídig, ott elfordulva a Duna parton levő csarnokig.

 piackiv.jpg

A piac kívülről

Ezt az utat naponta kellett megtenni. Az áru szállítás triciklivel (három kerekű teherszállító bicikli) történt. Két-három mázsa árut kellett naponta hozni. Korán reggel indultunk és tíz óra körül érkeztünk meg. Míg oda voltunk, a húgom volt egyedül a boltban. Később, mikor férjhez ment, akkor én voltam a boltban és édesapám egyedül járt ki az áruért.
A lakás az üzlet mellett volt. Majd később az 5. szám alatt kaptunk első emeleti lakást.
Bejött a jegyrendszer. Ez napi plusz munkát jelentett. A jegyeket rendszeresített ívekre kellett ragasztanom és bevinni a Németvölgyi útra. Ott volt jegyközpont. Ez rám várt. Minden nap kerékpárral vittem be a jegyeket.

* * *

Itt Pesten is kellett leventére járni. Egy idő után elküldtek segédoktatói tanfolyamra, nyári időszakban. A kiképzés Balatonbogláron volt. Egy hónapig voltunk ott. Délelőtt kiképzés, délután szabadfoglalkozás. Fürdés, napozás.
Az édesapám nem nagyon örült távollétemnek.
A tanfolyamról visszatérve már nem kellett gyakorlatoznom, csak a többieket ellenőrizni, illetve vezényelni a gyakorlatot.

* * *

Eljött a sorozás ideje. Besoroztak katonának. Gondoltam, majd az ország távoli részében leszek katona. Így majd tágabb ismereteim lesznek az országról.
Megjött a behívó. Vajon hová, merre kell mennem a hazában? Meglepődtem. Ki gondolta volna, hogy pesti gyereket Budapestre hívnak be katonának. Méghozzá a hozzánk legközelebbi laktanyába. A Róbert Károly körúton levő „Vilmos" laktanyába, légvédelmi tüzérnek.
A laktanya a Dagály utcától mintegy negyedórai járásra volt. Így ha kimenőm volt, könnyen haza mehettem.
Megkaptuk a beosztásunkat. A 101-es légvédelmi tüzérosztályon belül úgynevezett Központi Lőiskola keretébe osztottak be.
Megkezdődött az újonc kiképzés. A gyalogsági kiképzés mellett minket a távmérő és térpont-bemérő műszerek használatára is kiképeztek.
Abban az időben a légvédelmi tüzérség még nem rendelkezett olyan műszerekkel, mint a háború után létesültek. Bár már akkor voltak kísérleti próbálkozások, hatékonyabb műszerek alkalmazására.
Ennek a rendszernek az volt a lényege, hogy a távmérő által mért adatok alapján határozták meg a repülőgép helyzetét és ennek alapján célozta meg a légvédelmi ágyú a repülőgépet.
A távmérők mérési adatait a térpont bemérő műszerekkel végzik.


 repulogep.jpg


A repülőgép pilótafülkéjében

Ezek a műszerek a cél-repülőpálya mentén egymástól 10-12 km-re vannak beton alapon elhelyezve.
A mérési gyakorlaton a távmérők és a térpont bemérők adatait azonos időben rögzítik központilag. Az így nyert adatok alapján, rajzasztalon kiértékelik az adatokat. A hibaháromszög alapján a térpont bemérők adatait ellenőrzik és ennek alapján a távmérőket.
Én a térpont bemérő részleghez lettem beosztva.
Amint említettem, három állomás van. Egy állomáson öt fő. Ennek a beosztásnak később lesz jelentősége.
Egyenlőre újonc kiképzést tartunk. A foglalkozások során rákerült a sor géppuska kezelésére, szétszedésére, összerakására. Ez az I. világháborúban is használt vízhűtéses géppuska volt.
A szolgálatvezető bemutatta, és kérdezi: ki vállalkozik megcsinálni? Nagy csönd. Senki nem szól. Akkor jelentkeztem én. Megcsináltam. A szolgálatvezető mindjárt kérdezte: Kaptam-e rá kiképzést. Mondtam: Igen.
Ezt azért említem, mert volt pár nagyhangú harmad- és másodéves, és ők is csak hallgattak.
Volt még egy esetem a géppuskával kapcsolatban. Akkor már harmadévesek voltunk. Más szolgálatvezetőnk volt. Ő is sorra kerítette a géppuskát.
Én mondtam: Bekötött szemmel szétszedem és összerakom. Megcsináltam. Azt mondja a szolgálatvezető: Ha bekötött szemmel megmondom, milyen alkatrészt vett el, fizet egy családi sört, ami másfél litert jelentett. Nem akartam ráállni, mert a sör nem csábított. Igen ám, de a többiek nagyon biztattak, így ráálltam és megmondtam. Volt öröm, megkaptam a családi sört.
Így vettem hasznát a leventén tanultakból és nem ember pusztításra kellett a tudásomat használni.
Az alosztály kapott egy filmvetítő-gépet. Ez jó volt, mert sűrűn volt a foglalkozás tárgya filmvetítés. Sok híradót és filmet láttunk, nem kellett moziba járnunk.
Elérkezett a tavasz. Az alosztály tavasztól őszig gyakorlaton volt Eszterházán (Fertőd). Itt egy régi kétszintes épület - úgynevezett kocsmaház - volt a szállóhelyünk.
Eszterházától kb. két kilométerre van Samod. Ennek határában volt az ütegállás. Itt folytak a távmérő- és lőgyakorlatok. A gyakorlatok idejére a térpont bemérők az állomásra mentek, ami innen 10-12 km-re volt. A mi állomásunk Eszterházától 6 km-re volt.
Hogy a műszereket és embereket ne kelljen mindennap ilyen távolságra ki-be szállítani, ott a műszer melletti kis épületbe volt elhelyezve a műszer, mi meg öten a Központtól 6 km-re levő Nyáros majorban lettünk elszállásolva. Innen az állomás kb. két kilométerre volt.
A mérési gyakorlatok délelőtt voltak. Utána már nem volt kötött tennivalónk. Nem volt gyakorlat, sorakozó, parancshirdetés.
Ottlétünkkor egy kellemetlen eset megmaradt az emlékezetemben.
Berendeltek kettőnket, irányzókat a Központba. Az ok: a repülőgépet a távcsővel nem tudtuk követni, mert olyan távol volt, hogy már a légynél is kisebb volt, így szem elől vesztettük. Ennek következtében az akkor rögzített mérési adatok értékelhetetlenek lettek.
Úgy szólt a távbeszélőn leadott parancs, hogy fél órán belül teljes menetöltözetben jelentkezzünk. Ezt a parancsot a tizedesünk vette. Rögtön mondta: Futásban siessünk a szállásunkra, ami kb. 2 km-re volt.
Én nem akartam futni, mert képtelennek tartottam, hogy fél óra alatt beérjünk a szállásunktól 6 km-re lévő központba. Ráadásul jó nyári meleg volt, csak úgy tűzött a Nap.
A majorba érve értesültek az ottaniak, mi a helyzet. A legények hoztak két kerékpárt, mi meg a menetöltözetet raktuk össze. Indulás előtt még felvétel is készült a gépemmel.
Beérve a Központba, egy háznál hagytuk a kerékpárokat és futva megizzadva, porosan jelentkeztünk. Fél órán belül beértünk. A szolgálatvezető csak nézett. Elmondta a mondanivalóját, és mehettünk vissza. De már nem siettünk.

 utrakeszen.jpg
Útra készen

A kocsma épület az Eszterházy Kastélytól kb. 500 m-re van.
Ezen a nyáron lettem őrvezető. Szeptemberben pedig tizedes. Mivel 1941 októberében vonultam be, egy éven belül lettem előléptetve.

csikos.jpg


„Csikósként" a Hortobágyon
Vége lett a „nyaralásomnak", visszajöttünk Pestre.
Az újonc bevonulás után az újonc kiképzéssel foglalkoztunk. Majd ismét eljött a tavasz. Mentünk Eszterházára.
Ez a nyár nem volt sablonos.
Ezen a nyáron a térpont bemérő részleg lement a Hortobágyra. Ott tartottunk térpont bemérési gyakorlatokat, új műszerrel. Ez filmre rögzítette az adatokat.
Itt szemlét tartott a vezérezredes, mikor a repülőgép bomba becsapódását mértük.
A gyakorlatok délelőtt voltak. Délután a Hortobággyal és a pásztorokkal ismerkedtünk.

Étkezni a Kilenclyukú-hídnál levő csárdában voltunk. Itt házi kenyeret kaptunk. Jó volt az étkezés.
Nem sokáig voltunk itt. Vissza mentünk Eszterházára.

  repulo.jpg     repulo2.jpg


A repülőgép szárnyán és az orr-részén

 tavmero2.jpg


A távmérő szakasz a Hortobágyon

A távmérők részére repülőgép körözött a lőtér fölött, ezt mérték.
A repülőgépeknek ne kelljen Szombathelyről vagy Taszárról felszállniuk, közelebb találtak fel- és leszállási lehetőséget.
Eszterházától kb. 14 km-re van Röjtökmuzsaj. Innen három kilométerre egy kis major, marha-legelővel. Tehát ez lett a repülőtér.
A repülősök a tüzérektől kértek legénységet őrségre és a drótkötél behozására és feltekerésére.


 tavmero.jpg


Távmérők Röjtökmuzsaj környékén

Amikor céllövészet volt, akkor a repülőgép 1800 m hosszú drótkötélen célzsákot vontatott. Néha eltalálták a célzsákot. Célrepülés után a gép a repülőtér fölött dobta le a kötelet a célzsákkal együtt. Ezt kellett behúzni. De nem mindig sikerült a ledobása a repülőtérre, hanem az erdőben esett le.
A legelőt két oldalt erdő, egy oldalon országút, egy oldalon szántóföld szegélyezte.
Erre a feladatra az én parancsnokságommal jelölték ki az embereket. Összesen kilencen voltunk, az őrség és egy szakács.
A repülősökkel harmincan voltunk. Mi sátorban aludtunk, ami az erdő szélén volt felállítva. A repülősök fabarakkban voltak. A repülőgépeknek ponyvából volt hangár.
Az élelmezési ellátmány nyersanyagát a Központból kaptuk. A szakács ebből készítette el a menüt, lehetőleg amit mi akartunk.

 ebed.jpg
Készül az ebéd
keszul_ebed.jpg
 
Ezt meg kell kóstolni!

Néha följavította a szakács a menüt, nyúl, szarvas hússal, vagy gombával.
Voltak köztünk raspicok. ezek értettek a hurokvetéshez, amivel nyulat lehetett fogni. A szarvast meg lőtték. Gomba meg a legelőn eső után volt bőven, meg az erdőben is. A majorból néha hoztunk tejet. Szóval nem éheztünk.


jo_etvagyat.jpg
 
Jó étvágyat!

A célrepülésre az egy motoros, kétfedelű „Bükker", a célzsák vontatására a kétmotoros „Ju 86"-as bombázó - ami akkor már ki volt selejtezve, havi bevetésből és a „Henkel 70"-es vadászgépen voltak igénybe véve.
A „Ju 86"-on és a „Henkel 70"-esen én is repültem többször. Összesen 12 órát repültem.
Egy alkalommal egy „Ju 86"-os felszállás után kigyulladt. A pilóta hamar észrevette, meg a rádiós is jelezte. Visszafordult és sikeresen leszállt az égő géppel. A pilóta főtörzsőrmester volt. Potyautasok is voltak a fedélzetén, de senkinek nem lett baja, egy-két horzsoláson kívül. Az egész égési folyamatról sorozat felvételt készítettem. A gép teljesen elégett. Teljes üzemanyag feltöltéssel - 14 ezer literrel szállt. fel. Az oltás nem sokat ért.
 nekem_terkep.jpg


„Nekem térkép e táj"
 
kiegett_roncs.jpg

A kiégett gép roncsa

Mint említettem már, Röjtökmuzsaj 3 kilométerre volt. Ide jártunk vasárnap templomba. Szabadidőnkben is ellátogattunk a faluba. Milyen kicsi a világ, egyik alkalommal találkoztam a pesti házmesterné húgával, akit Pestről ismertem. Villamoskalauz volt. Itt laktak a szülei. A házmesternénk igencsak meglepődött, mikor az édesanyja üzenetét átadtam. Kissé magasan hordta az orrát, mintha nem is ilyen eldugott faluból származna. Majdnem kérdőre vonó hangon kérdezte, honnan ismerem a szüleit, mit kerestem ott. Mondtam, ott vagyok katona.
Egyik vasárnap délután lányok jelentek meg a reptéren. Látogatóba jöttek. Kérdeztem: Honnan jöttek, Fertőszentmiklósról, ami elég messze van, és Csapodról, ami 5 kilométerre van.
csapodilanyok.jpg

A csapodi lányok

Egyik alkalommal az egyik lánnyal találkozót beszéltem meg vasárnap délutánra.
A megbeszélt időre bementem másodmagammal, de senkit nem láttunk, mintha a falu kihalt lett volna.

Végigsétáltunk a falun. A végén erdő van. Itt találkoztunk két lánnyal, de nem az ismerősökkel.
Az egyik lány volt a Bella Margit. Később előkerült az ismerős lány. Mondta: A Mária-lányok összejövetele volt, azért nem jött hamarább. Mondtam neki: Ezt akkor is tudta, mikor a találkozót megbeszéltük.

kettesben.jpg

Ezután már csak az újonnan megismert lánnyal találkoztam. Megismertem a szüleit, testvéreit. Nem ellenezték a találkozásunkat. Később, mikor nem voltam szolgálatban, minden második nap bementem Csapodra. Majd ő lett a feleségem. Később több lányt is megismertem, mert a Margit rokonságában voltak lányok, meg a barátnők.
Azért kezdtünk Csapodra járni, mert a csapodi lányok nem voltak olyan zárkózottak, mint a rojtokmuzsáiak.
Ebben az időben nem volt még mindenfelé buszjárat, így gyalog jártunk mindenhová.
Csapodról a lányok a nyári munka után Pestre mentek dolgozni, házaknál szolgáltak. A Margit is Pesten szolgált, így mikor Pesten voltam, ott is tudtunk találkozni.
Az édesapámat behívták katonának. Ezt kihasználva, kértem egy hónapi szabadságot, mondván: az üzletbe be kell valakit tanítani. Noha erre nem volt már szükség, ezt az édesapám megtette.
Így a szabadságomat Békéscsabán töltöttem a rokonoknál.
Ez időben az édesapám a szolnoki vasútállomáson teljesített őrszolgálatot.
Mikor utaztam Békéscsabára, Szolnokon megtudtam látogatni. Ott a vonat tovább áll.
Elmúlt a nyár. Újra Pesten voltunk. Itt már sablonosan teltek a napok. Az újonc kiképzést a másodévesek csinálták, mi csak besegítettünk. Sok újat már mi nem igen tanultunk.
Megint eljött az ideje Eszterházára menni. Számunkra utoljára.
Megkezdődtek a foglalkozások.
Ebben az évben is kellett őrség a reptérre, de nem minket küldtek, fájdalmunkra.
Egy idő után olyan hangokat hallottunk, hogy nincsenek megelégedve az új emberekkel. Ez valósnak bizonyult, mert valóban minket kértek a repülőtérre, így újra mi mentünk ki.
Mi már tudtunk mindent, mit kell csinálni, meg minket a repülősök is megszerettek.
Itt nem volt parancskihirdetés, gyakorlatozás, kihallgatás. Szabadidőnkben arra mentünk, amerre akartunk. Mivel a repülések legtöbbször délelőtt voltak, így bőven volt szabadidőnk. Innen be tudtam járni Csapodra.

 ifju_par.jpg
Az ifjú pár

Május 20-án megszületett a fiúnk, Misi. Július 3-án megvolt az esküvőnk, ami szabadsággal járt.

 nasznaep.jpg


A násznép

Nyári betakarítás volt. A kévéket hordták asztagba a csépléshez. Én is mentem segíteni. Megvan a módja, hogyan kell vasvillával a kévét könnyebben feladni. Megmutatták, hogyan csináljam. De én azt mondtam, nekem mindegy, hová szúrom a vasvillát. Délben ebédeltünk, utána lepihentünk a nagy melegben.

 
cseples1.jpg
 

 cseples2.jpg

cseples3.jpg

Képek a cséplésről

Az én pihenésem soká tartott, mert nem tudtam felkelni olyan izomlázam lett, sőt még másnap is feküdtem. Ráfizettem, hogy nem hallgattam az okos tanácsra.

 apasfia.jpg
Apa és fia

A háború javában dúlt. 1944 augusztusában leszereltek minket. Örültünk neki, bár kissé furcsálltuk ezt, a háború közepén. De talán az is volt az oka, hogy a parancsnokság nem szimpatizált a németekkel, ahogyan mi láttuk. Meg nem is voltunk sokan, úgy jó húszan. Meg hát térpont-bemérő nem kell a fronton.
Kissé bővebben időztem a katonaságomnál. Tettem ezt azért is, mert erről az időszakról másoktól nem ilyen történeteket, eseményeket lehet hallani, hanem borzalmak, szenvedések és nyomor az elbeszélés témája.
A Gondviselő Istennek vagyok hálás, hogy kevesebb magammal a háborús időszakot ily körülmények között éltem meg.
Ebben az időben alig hallottunk valamit a háború tényleges helyzetéről. A rádió, a híradó állandóan német győzelemről, előnyomulásról tájékoztatott. A frontról hazakerültektől lehetett valamit hallani, ha ilyennel találkozhattunk. Akkor figyeltem jobban föl a német propagandára, amikor a rádióban már nem Oroszországban vagy Ukrajnában nyomultak előre, hanem a Kárpátok vonalában, majd Debrecen, Szeged vagy Kecskemét vonalában nyomultak előre. Ezt szinte illusztrálandó, a leszerelésem előtt német bombázók jelentek meg Lesváron. Már innen nyomultak előre az amerikai hadsereg ellen, nem Ausztriából vagy Németországból.
Hát igen, miért nem szerelhetnénk le, hiszen a német csapatok totális győzelme az állandó „előrenyomulás” nem teszi szükségessé a mi „nagy” létszámunkkal a „hathatós” segítséget. Az csak egy csöpp lenne a tengerben.
 elelmeszerjegy.jpg
Élelmiszerjegy kiadásáról szóló igazolvány

Leszerelés után Csapodon maradtam, hiszen itt volt a családom. Az édesapámtól kaptam egy nagyobb összegű pénzt. Az új élet indulásához jó alap volt.
Munka után néztem Sopronban. A szakmámban nem találtam munkát. Több próbálkozás után a postán találtam munkát.
A főmérnöknél kellett jelentkezni. Felvett, na nem kézbesítőnek, hanem segédmunkásnak.
Kérdezte: Honnan jöttem? Mondtam: Csapodról. Meglepődött, mert napokkal előbb mentek el emberek Sopronból a győri postához.
Beosztottak a csoportba.
Az előmunkás (a brigádvezető) kérdezte honnan jöttem? Mondtam Csapodról. Ő is meglepődött. Azt mondta ő is csapodi, de engem nem ismer. A csoportban többen voltak csapodiak, de nem ismertek. Mikor megmondtam, kinek a férje vagyok, akkor tudtak helyre tenni. Okoztam még meglepetéseket későbben is.
A munkánk: telefonpóznák felállítása, vezetékek kihúzása volt.
Nem csak Sopronban, hanem a környékén is dolgoztunk. Így nemcsak Sopronnal, hanem a környezetével is ismerkedtem. Voltunk Szombathelyen, Kőszegen. Bőven volt élményem. Ebből egy kőszegit említek meg.
Kőszegre költözött a nyilas kormány. A sok előrenyomulás eredménye. A miniszter elnökség szobáiba kellett telefonokat telepíteni. Akkor még nem ilyenek voltak, mint ma. Teleppel működtek.
A munkálatokat olyan pontosan irányították, akiknek volt valamilyen tanfolyamon végzett képzésük. Ezek egyenruhát hordtak, különböző jelzésük volt. Itt két idősebb postás volt, aki a munkásokat irányította. A szaktudásukra féltékenyek voltak. Itt a telefon telepítést ők végezték. Komoly műszaki tudást igényelt, ezt segédmunkásra nem bízták. A vezetéket az ablakon vezette az irodába, a telefont összekötve a teleppel, ez nem kis dolog. Mi a létrát fogtuk és a telefont vittük. Az egyik irodából kiszól a tisztviselő: Ki ért a rádióhoz? Nagy csönd, némaság. Megkérdeztem, mi a probléma? Üzembe kell helyezni.
Akkor érkeztek meg a rádiók a miniszterelnökségre.
Jelentkeztem, majd megnézem. Mentem az irodába, hogy üzembe helyezzem a rádiót. A tisztviselő mondta: itt 110 V van. Ez volt számomra a kulcsszó. Beállítottam a feszültséget, bedugtam a konnektorba és máris szólt a rádió. A „nagytudású” műszakiak erre nem mertek vállalkozni. Ezzel nem volt vége. Kiszólnak ismét: Hol az az ember, aki ért a rádióhoz? Másik irodában is üzembe kellett helyezni a rádiót. Ez többször megismétlődött. Azt mondja az öreg „szakember”, ez úgy nem lesz jó, ha mindig elmegyek. Mondja meg nekik. Alighogy kimondom, máris hallatszik a hívás. Mondom az öregnek, na mi legyen? Nem mert ellent mondani. Hát csak mentem. Aztán egyszer megint szólnak, hogy a miniszter elnök helyettes szobájában kellett a rádiót üzembe helyezni. Na, ezt az öreg már nem nézhette csak úgy. Jött velem. Én vittem a rádiót, ő meg kísért, nehogy csorba essék a tekintélyén.
Fegyveres őr állt az ajtóban, de mi akadály nélkül bementünk. Bent a miniszterelnök helyettes, Szálasi helyettese volt bent. Az öreg hajlongva köszönt. Üzembe helyeztem a rádiót. Köszöntem: Jó napot, de nem „Kitartás”, mint az öreg, aki hátrafelé ment, sűrű hajlongások közepette, majd az orra érte a padlót (szolgalélek).
Pár hónapig voltam a postán, de sok élményem volt még. Egyet még említek, ami az utolsó volt a postán, ami majdnem tragikusan végződött.
December hatodika volt, ködös hétfői reggel. Kimentünk a munkaterületre, ami a Déli pályaudvar mellett levő hegyoldalban volt Sopronban.
Munkakezdés előtt egy csoportban beszélgettünk, egyszer csak halljuk a repülőgépek közeledését. Mondom, menjünk széjjel, mert ha a bomba ide esik, hírmondó sem marad belőlünk. Szétmentünk, utána rövidesen már hullottak is bombák. Az egyik éppen oda esett, ahol álltunk előzőleg, vagy legalábbis a közelébe. Mindenesetre oly közel, hogy légnyomást sem kaptam, hanem egy hatalmas földtömeg esett a faromra. Ezáltal nem tudtam felállni és járni, az inak meghúzódtak. Többeket a légnyomás feldobott, és úgy estek le. Több sérülés történt.
Eddig bombázás nem ért. Mikor Pestet bombázták, Eszterházán voltam, mikor egy alkalommal az ütegállásokat bombázták, akkor meg Pesten voltam.
Nem tudtam menni, oldalkocsis motorkerékpárral vittek a soproni vasútállomásra, ott vonatra szálltam, Csapodra mentem. Az állomásról beüzentem, jöjjenek értem. Jöttek. Bebandukoltunk.
Az orvos ínhúzódást állapított meg. Fekvést és borogatást rendelt. Lassan gyógyultam. Majd két bottal, majd eggyel tudtam járni, míg végül anélkül is.
Vissza gondoltam az öreg postások szakmai féltékenységére. Talán nem is volt alaptalan. Voltak már fiatalok, akik tudtak annyit, mint ők. Féltették az állásukat. Velünk sem úgy boldogultak, mint a régebbi vidéki legényekkel. Többen voltunk városiak is. Mondták is az öregek, mi nem olyanok vagyunk, mint a régi fiatalok. Mi már nem ugrottunk a szavukra és ha más véleményen voltunk, azt megmondtuk. Ha tovább maradok a postán, én sem segédmunkásként mentem volna nyugdíjba. De fordult a kocka.
Lassan javult az állapotom. Már január volt, de nem tudtam még dolgozni menni. Nem is került rá sor.
1945. január 17-én megkaptam a katonai behívót Tornyáspusztára. Ez Bükk térségében van.
Bevonulásomkor már ott voltak volt katona társaim, akik nem tartózkodtak Pesten ez időben. Én voltam az utolsó bevonuló. Előzőleg Pesten kerestek. Javarészt póttartalékosok voltak, 35-36 évesek. Ezeknek tartottunk gyalogsági kiképzést.

 futoarok.jpg
Futóárok ásása

Jelentkezésemkor mondtam az egészségügyieknek, hogy milyen baj ért. Mondta, próbáljam meg, hátha bírom. Átgondoltam a helyzetet, itt az iskolás bajtársaimmal vagyok, otthon meg a nyilasok zaklatnának. Maradtam, ami később helyesnek bizonyult.
Február vége felé bevagoníroztunk. Azt mondták, kimegyünk Németországba és ott kiképeznek nagyobb kaliberű légvédelmi ágyúkra, mint ami nekünk volt. És hátba támadva az oroszokat, megsemmisítjük őket. Dajka mese. Összesen 130-an voltunk, javarészt idősebb generáció, akik még nem voltak katonák.
Elindultunk nyugatra, Csehországon, Ausztrián keresztül utaztunk. Több napig tartott az út. Előttünk több helyen a bombázásoktól föl volt szakadva a sínpálya. Kerülőket kellett tenni, meg útközben többször volt légi riadó. Géppuskázták a szerelvényt, meg a mozdonyt akarták kilőni, ami szerencsére nem sikerült.
Végül megérkeztünk a célunkhoz. Assenfenburgban vagoníroztunk ki. Onnan gyalog mentünk végcélunk felé, a pár kilométerre levő repülőtérre, ami az erdő mellett volt. Itt egy kétszintes fa épületben lettünk elszállásolva.
Megkezdődött a kiképzés. Nagy ágyúkat nem is láttunk. Csak kis kaliberű fegyverek voltak. Négy csövű géppuska (Firling) meg 2.5 mm-es gépágyú (Flák). Majd mindennap légiriadó. Jöttek az amerikai bombázók kötelékben. Futottunk az erdőbe széjjel.
Minket is megszórtak bombával, de senki sem sérült meg. Egy napon azt vettük észre, hogy a németek menekülnek. A parancsnokság már előbb elment. Egy kora reggel mi is fölpakoltunk és elindultunk egy másik helység felé. Március 25 virágvasárnap volt.
Még el sem hagytuk az erdőt, mikor utánam futott egy német katona, aki mondta meg kell semmisíteni a fegyvereket a tüzelő állásban. Visszamentünk. Elosztottak minket a tüzelő állásokra. Azt mondták, a fegyvereket akkor semmisítsük meg, ha parancsot kapunk rá.
Én másod magammal egy négycsövű géppuskához lettem beosztva. Egyszer csak négy vadászgép mély repülésben géppuskázta a tüzelő állásokat. Jött egy német katona és mondta, helyezzük tüzelő állásba a fegyvereket. Még többször támadtak a gépek, mindig a Nap felől. Mi nem lőttünk rájuk. Egy repülőgép állandóan fölöttünk körözött. Olyan lassan körözött, mint a gólya. Úgy is hívták a gépet. Ez figyelte a lőállásokat.
Egyszer csak abbamaradt a lövöldözés. Észrevettük, hogy az országúton, ami elég messze volt, német tankok vonulnak vissza. Egy idő múlva megint láttunk tankokat vonulni, de ezek mások voltak. Észrevettük, ezek jelzése ötágú fehér csillag. Amerikaiak voltak. Várakoztunk egy vasúti töltés mellett. Az országútról letért egy dzsipp, benne két katona. A mellettünk levő tüzelő állások felé mert ott német egyenruhában horvátok voltak. A két katona sorba terelte őket és elvonultak.
Vártunk, hogy majd értünk is jönnek. De nem jöttek. Észre vettük, hogy az országút másik oldalán fehér zászlókkal integetnek. Egy tartalékos hadnagy volt a parancsnokunk, civilben gazdatiszt. A vezetőség megbeszélte, ha annyira integetnek és nem jönnek értünk, hát akkor mi megyünk oda. Senki nem jött elénk. Odaértünk. Hát a lobogó zászlók vöröskeresztes lobogók voltak, egészségügyi részleg állt ott. Nem minket hívtak. De megérkeztünk. Volt köztünk aki tudott angolul. Mondta, kik vagyunk az ott levő amerikainak. A közelben levő faluba irányított bennünket. Így mentünk (nem estünk) fogságba. Velünk nem törődtek, csak a szürke ruhásokkal. A mi egyenruhánk hasonló színű (kekhi) volt, mint az övék.
Bementünk a közeli faluba, minden kíséret nélkül. Egy iskolában szállásoltuk el magunkat. Előzőleg németek voltak ott. Hátra hagyták a fegyvereket. Mi összeszedtük az udvar közepén megsemmisítettük. Napokig tengtünk lengtünk. A faluban járkáltunk. Feltűnt, hogy senkit nem látni az utcán. Amerikai katonák mentek át a falun és cigarettát, csokoládét dobáltak le. Egyik alkalommal, ahogy megyünk, megszólal valaki, a kapu aljából magyarul. Oda megyünk, magyar amerikai katona volt. Ő mondat, hogy milyen bátrak vagyunk. Kijárati tilalom van és mi csak mászkálunk. Felőlünk lehetett, hiszen a plakátot nem tudtuk elolvasni, persze nem is érdekelt, mi van kiplakátozva.
Többen kimentek az erdőbe. Ott sok hasznos dolgot találtak. A németek hagyták hátra. Én is kimentem, éppen nagypéntek volt. A volt tüzelő állás felé mentem. Ahogy ott hagytuk, ugyanúgy volt minden. Sőt, a kesztyűmet ott felejtettem, az is ott volt még.
Én is találtam többek között egy majdnem új német hátizsákot, amit haza is hoztam. Többek között egy alumínium dobozban zsírt. Kb. egy kiló volt. Ez jól jött. A kalória biztosítva van egy darabig, nem tudni, mit hoz a jövő, tartaléknak jó. Ahogy ott bóklászok az erdőben, ahol amerikai katonák voltak sátrakban, oda hív az egyik. Érdeklődött ki vagyok. Mivel ő jól tudott angolul, én meg magyarul, így jól elbeszélgettünk. Kézzel-lábbal, fényképek mutogatásával. Közben gint is ittunk.
Mások is jártak az erdőben. Az egyik csoport (vagy hárman) nagy dobozokban találtak kétszersült, vagy keksz félét. Ez nekik sok volt, így másnak is adtak belőle. Voltunk öten, akik jobban összetartottunk, így nekem is adtak egy nagy dobozt. Ebben kisebb dobozokban volt a keksz. Elpakoltam a nálam lévő bőröndbe, meg a hátizsákba.

 kemetfogtunk.jpg
„Kémet” fogtunk

Ez a szabadság 8-10 napig tartott. A „sors” úgy tűnik, ennyi „jutalmat” engedélyezett, azért, hogy hamarabb befejeztük békés háborúnkat (hiszen még hol volt május 9?), hiszen mi senki ellen nem harcoltunk és nem is lőttünk senkire. Egyik nap úgy dél felé elő álltak a teherautók és fölszállítottak bennünket. Elindultunk, de hova?
Megérkeztünk Babenhausba. Egy ideiglenes táborba. Két nap múlva újra gépkocsira ültettek, és megint vittek tovább Wornsba. Itt több emeletes épületekkel körülvett nagy udvarra tereltek bennünket, ami körül volt kerítve drótkerítéssel. Itt mi öten egy nagy vadgesztenye fa alá, a kerítés mellé telepedtünk. Mi voltunk az első fecskék. Éjjelre a fejünk alá tettük a csomagokat és összeszíjaztuk. Ugyanúgy a takarókat is összekötöttük. Jó volt az óvatosság. Reggelre ugyancsak megszaporodtunk. Aki nem volt elővigyázatos, az reggelre kelve meglepődve tapasztalta, hogy megkönnyítették a cuccaitól. Jó sokan lettünk, megtelt az udvar. Akik utánunk jöttek, azok bevetésen voltak, úgy estek fogságba a tűzvonalban. Semmit nem tudtak magukkal hozni. Érthető, hogy amit tudtak, szereztek. Később egy szelet kenyérért egy arany karika gyűrűt vagy nyakláncot ajánlottak. Nekünk még volt a kekszből, de senkinek nem mondtuk, talán képesek lettek volna erőszakra is. Naponta egyszer adtak enni. Olyankor az egyikünk ott maradt vigyázni a csomagokra. Legtöbbször én maradtam.
Egyik nap sorakoztatták a magyarokat, tovább visznek minket. Egy kis probléma adódott. Olyanok is sorba álltak, akik német egyenruhában voltak. Ezeket kiállították. Jöttek tőlünk kérni, banyt, sapkát, vagy valami magyar ruhadarabot. De senki nem adott nekik. Ha eddig jó volt a német ruha, csak élvezzék továbbra is. Nyolc napig voltunk itt és tovább mentünk. Bevagoníroztak bennünket és elindultunk az ismeretlen felé.
Megérkeztünk Chalom-ba. Itt a vasúttól gyalog mentünk pár kilométert. Egy nagy réten volt a tábor. Voltak barakkok meg sátrak. Itt mind magyarok voltak. Olyan hangok hallatszottak, hogy a magyarokat nem fogják hadifogolynak tekinteni, és hazamehetünk. A béketárgyalásoktól függ. Maradtunk továbbra is hadifoglyok. Itt egy ideig nagy fa barakkban voltunk vagy kétezren. Egy alkalommal bejött egy katona tolmáccsal és kérdi, van címfestő köztünk? Nagy csend. Mondja, hogy a barakkokra kell számtáblákat festeni. Senki nem jelentkezett. Én igen. Gondoltam, ha otthon az ártáblákat meg tudtam csinálni, akkor itt is megtudom ezt csinálni.
Vittek a KONYHÁHOZ. Mi más kell egy fogolynak, mint a konyha közelében lenni. Azért hoztak ide, mert itt voltak deszkák, amik a ládákból vettünk. Ebbe volt csomagolva a konzerv.




Weblap látogatottság számláló:

Mai: 3
Tegnapi: 11
Heti: 26
Havi: 626
Össz.: 119 983

Látogatottság növelés
Oldal: Biró Mihály 1920. 1.rész
Buday-Biró család - © 2008 - 2024 - budaybiro.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »