Biró Endre

Mezítlábas Madonna

Mindig csodáltam nagyapám kimért, megfontolt beszédét, elegáns öltözködését, színes ceruzával készített rajzait. A legkülönösebb azonban az volt, ahogyan a nála jóval fiatalabb feleségét - nagyanyámat, - figyelte munka közben, vagy éppen a kezét simogatta, amikor megpihentek a cseresznyefa árnyékában. Két egymáshoz csiszolódott drágakőként élték életüket. Ez nem csak írói-költői túlzás, már csak azért se, mert nagyanyámnak a szeme sokszor valóban gyémántként csillogott.

Néhány évvel ezelőtt, egy forró nyári délután, - amikor csak a kerti fák árnyékában lehetett úgy-ahogy elviselni az időjárásnak ezt a kínzó próbatételét - kérdezgettem nagyapámat fiatal koráról, pályakezdéséről, életéről. Ő látható jókedvvel és a múlt szépségeit maga előtt is filmként levetítve adta át nekem életének a legszebb pillanatait. A legszebbeket, hiszen azt mesélte el, miként ismerkedett össze későbbi feleségével. A kerti hintaágyban ülve, azt lassan lóbálva figyeltem minden szavára, hiszen különösen lágy hangját is élvezet volt hallgatni.

- Tudod, én Dobozon születtem és itt is éltem szüleimmel. Apám a dédnagyapád, a Wenckheim báró kastélyában volt kocsis. Gerlán, - Doboz mellett van, - volt a tanyánk és a földünk. A családunk ennek műveléséből élt. Bizony nagyon nehéz körülmények között, de mindig tisztán és becsülettel. Ez volt a mi családunk névjegye. Apám kiöregedve a kocsis teedőiből, más feladatot kapott. Ő lett az uradalom postása. Elismert tisztségnek számított ez. Bizalmi állás volt. Bennünket, gyerekeket próbált úgy nevelni, hogy mi már ne az Ő életét folytassuk, hanem egy szebb, egy "úribbat". Ezért kereskedő segéd lettem, Békéscsabán. Innen kerültem fel Pestre a bátyámmal, akit szintén kereskedőnek szánt a család. Ebben az időben a parasztemberek szemében egy kereskedő, egy szatócs bizony úri embernek számított. Felnéztek rá, s az idősek sokszor " Kezit csókolom"-ot köszöntek neki. Na én nem azért lettem kereskedő, hanem azért, mert nagyon tetszett. Itt Pesten első nekirugaszkodással belevágtunk Pistával a nagy-nagy kereskedelembe. Először ügynökként (ma ezt üzletkötőnek mondják) próbáltunk szerencsét, majd mikor anyagilag megerősödtünk, akkor vágtunk bele az önálló kereskedésbe. Nyaraimat továbbra is Dobozon töltöttem. Innen jártunk be Békéscsabára, a piacra. A vásári forgatag mindig elvarázsolt. A kofák kétnyelvű lefetyelése - ugyanis leginkább tótul vartyogtak - különleges hangulatott árasztott. Én viszont csakis magyarul voltam hajlandó beszélni velük. Felfogásom az volt: ha magyar kenyeret eszel, akkor magyar nyelven beszélj!

A vásári forgatag szélén csendben, szolidan, szinte észrevétlenül árulta virágait egy nagyon fiatal lány. Hozzám képest szinte kislány. Ő is Dobozról járt be a városba. Az otthon termelt, a réten összegyűjtött virágcsodákat próbálta pénzzé tenni, hogy ezzel is segítse szegény családját. Kicsi kora óta ismertem. Szinte előttem cseperedett nővé. Soha nem féltem a nőktől, de az ő tekintete mindig másképpen- bizonyos tisztelettel- tekintett rám, pedig én ugyanaz maradtam, aki itt nevelkedett.

Az Ő szemében mindig valami különösfény csillogott. Néhányszor odamentem hozzá. Dicsértem szép virágait. Néha vásároltam is tőle, melyet otthon vázába helyezve a szobaasztalra tettem. Szüleim mindezt valami Pesti hóbortnak hitték. Ugyanis nálunk nem volt szokás pénzért virágot venni, hiszen kertünkben is volt elegendő. Az én szívemhez azonban a kis virágáruslány virágai és természetesen szemei álltak nagyon közel. Mégse mertem megszólítani. Tudod mindig is szerettem a verseket, hiszen láthatod a könyvespolcomon ma is rengeteg verseskötet van. Bennem volt valami furcsa érzés, hogy verset írjak hozzá. Forrt bennem a szebbnél szebb szavak sokasága, de nem tudtam verssé formálni, nem sikerült papírrá vetni őket.

Egyik szombat délután éppen a gerlai tanyáról sétáltam be Dobozra, amikor a falu szélén lévő Akácos utcán jött velem szembe. Szívem dobogása megsokszorozódott, a nyári forróságban a szám még jobban kiszáradt. Jött felém és én csodálattal bámultam. Talán még a lábam is reszketett. Nem mehettem el úgy mellette, hogy meg ne szólítsam. Köszöntem neki s próbáltam szóval tartani, hogy addig is lássam szemeit, halljam a nagyon kedves, lágy hangját. Már azt se tudom miről beszéltünk, hiszen teljesen elkábított szépségével. Ő ment tovább a dolgára. Én meg egy darabig álldogáltam, majd hazasietve megírtam egy verset.

Nagyapám ekkor felállt. Azt hittem csak eddig tartott életének elmesélése. De kezével intett, hogy várjak. Bement a házba. Kis idő múlva egy veresekötettel jött ki. Egy borítékot és egy kettéhajtott papírlapot vett ki belőle. Az utóbbit a kezembe adta. A vers volt rajta. Tudtam, ez az a vers, melyet ő írt a kis virágárus kislánnyal való találkozásról. Óvatosan vettem kezembe az elsárgult papírt és illő tisztelettel kezdtem olvasni a verset. Lassan pásztázott szemem a sorokon. Átérezve, szinte beleélve magam a pillanat hangulatába ismerkedtem meg nagyapám érzéseivel és a kis virágáruslány kisugárzásával. Megható, szép szerelmes vers volt ez s tudtam, ezzel még jobban közel kerültem nagyapámhoz - hiszen a bizalmába fogadott. Ő várta a hatást, hiszen tudta, mennyire szeretem én is a verseket. Többször elolvastam. Nagyon tetszett.

Mezítlábas Madonna

Egy forró nyári napon láttam

jött felém, mosolygó arccal

Az Akácos út sűrű porában

Mezítláb, ragyogva s néma daccal.

Az izzó nap sugarai közt

Siklott karcsú teste,

De nem lépett a fűre

Magát csak lebegtette.

Mosolygott, míg tűzött rá a nap

Szemével csakis engem várt

Siklott az út kiégett füvén

Zavartan simított egyet a haján.

Szavak érkeztek vele

De eltűntek némán, koppanva

Hozzám jött, rám talált

A Mezítlábas Madonna.

A tikkasztó melegben még a falvelek se mozogtak. A nagy csendet a történet folytatásával törte meg nagyapám.

- Látom tetszik a versem. De a történethez hozzá tartozik egy kínos mozzanat. Ugyanis a következő héten újra vásároltam tőle egy csokor virágot. Nem tűnt fel nekem, hogy már elő volt készítve. Szokás szerint a szobai asztalon lévő vázába helyeztem. Egy hét múlva természetesen újra a virágárúslányhoz "tévedtem", már csak azért is, hogy néhány szót válthassak vele. Láttam zavarodottságát, furcsa viselkedését, folyamatosan lesütött szemét. A miértjére egy hét múlva jöttem rá. A vázában lévő virág már hervadozott. Kivettem, hogy majd az ujjal helyettesítettem. Ekkor ért a meglepetés. Egy kicsi papírdarab akadt a kezembe, amely a virágcsookorba volt elrejtve. Sokszorosan volt összajatva, ezért nem vettem eddig észer. Ez volt benne, - mondta nagyapám, s a borítékból kivett egy kissé gyűrött levélkét, s odaadta nekem. Szép, szinte gyerekes írással a következő kusza mondatokat olvastam:

"Üdvözlöm!

Bár nem biztos hogy ez a legmegfelelőbb köszönési mód számomra. Mert... Nem tudom hogy csinálja, de nagyon sokat gondolok magára. Ne értsen félre, de nagy hatással van rám még a puszta jelenlétével is. Talán nem kellene ennyire nyíltnak lenni. De mivel ilyen típus vagyok nincs mit megbánnom. Valamit válaszoljon, ha tud mert..."

Furcsa volt a határozott és mégis tétovaságot mutató, befejezetlen vallomás - melyet a virágáruslány írt. Nagyapám - amikor látta, milyen értetlenül nézek rá, - újból folytatta történetét.:

- Képzeld el kis unokám, milyen érzés volt ezt elolvasni. Ő közölte velem érzéseit s mivel én ezt a levelet akkor nem vettem észre, így a következő beszélgetésünk során meg se említettem, de még csak célzást se tettem rá. Nem is tehettem, hiszen nem tudtam róla. Ő viszont várta a reakciómat - a válaszomat. Semmi. Csak közömbös dolgokról volt szó. Rájöttem, ezért volt akkor annyira zavart, tétova és kétségbeesett. Most viszont én estem kétségbe, mert akaratlanul is nagy fájdalmat okoztam neki. Kellemetlen volt ez számomra, hiszen hasonlóan éreztem én is iránta, de ezt nem mertem - fiatal korára tekintettel - eddig közölni vele. Most már megtehetem, gondoltam, de még előttem volt egy hosszú hét, hogy ezt valóra is váltsam.

Eljött a várva várt piaci nap. Mindenkit félrelökve rohantam hozzá a vásári forgatagon keresztül. Megkönnyebbültem, amikor a hosszú hajával csodálatosan szép, kék szemével ott állt szokásos helyén. Látszott rajta, hogy örül jelenlétemnek, bár egy kis tartózkodást is éreztetett velem szemben. Erre meg is volt az oka mindaddig, amíg el nem meséltem a késői levélbontás történetét. Ez a hosszú beszélgetés jó alkalom volt arra, hogy én is átadjam, - nem titokban, hanem nyíltan, - a róla írt verset.

Utána még nagyon sokszor találkoztunk, beszélgettünk. Éreztük, hogy kapcsolatunk egyre erősebb. A falusi életforma miatt azonban lehetetlen volt úgy találkoznunk, hogy arról valaki tudomást ne szerzett volna. Az előítéletekkel nem tudtunk harcba szállni. Így csak néha-néha sikerült négyszemközt is szót váltanunk.

Egyszer viszont jött egy jó alkalom egy hosszabb, négyszemközti találkozásra. Egy olyan nap volt ez, amikor a falu apraja-nagyja valami nagy esemény megtekintésére gyülekezett. Talán valami nagygazda esküvője, vagy valami hasonló lehetett, ami a falu népét a főtérre vonzotta. Mi viszont ezzel nem törődtünk. Egy találkozót beszéltünk meg az Akácos utca végén kezdődő nagyerdő szélén. Tudtuk, hogy most senki nem zavarhat minket, így nyugodtan beszélgethetünk.

Gyönyörű nap volt. Még az égiek is nekünk kedveztek. Kézen fogva sétáltunk be az erdőbe. Beszélgettünk mindenről: magunkról, családunkról, elképzeléseinkről s végül egymás iránti érzéseinkről is. Ez egy csodálatos délután volt. Erről is írtam néhány sort, de ezt még senki nem látta. Itt van. Olvasdel, de kérlek, erről soha senkinek ne beszélj! A borítékból elővett egy újabb papírdarabot. Nagyapám jellegzetes írását láttam ezen is és az általa leírtakat, csak úgy, cím nélkül:

Magammal hordom meztelen tested bársonyát,

Mindig itt van velem, hiszem érzem illatát!

Nem tudhatja senki, az erdő milyen titkot rejt,

Nem tudhatja senki, itt összefonódott két szerelmes tett.

Úgy szorítottalak szívemhez, mint egy árva galambot

Boldog voltam tegnap: szépséged, tested az enyém volt!

Visszaadtam a kezébe, amit Ő szép lassan visszahelyezett a borítékba, majd a borítékkal együtt a verseskötetbe. Szó nélkül felállt s bevitte a lakásba. Vártam rá, de nem jött ki újra a cseresznyefa árnyékába. Én pedig nem mentem utána, hiszen tudtam, hogy a régi szép emlékeket most újra átéli.

Néhány perc múlva csendesen, egy kis kosárkával a kezében megérkezett a nagymamám, aki eddig a kert végében szorgoskodott.  A kosárban zöldség volt, melyet nyilván a másnapi ebédhez készített elő. Rám nézett csillogó, kék szemével. Nem szólt semmit, csak mosolygott. Hosszú, őszes haja a vállára simult. Vékony, karcsú alakja fiatalosnak hatott. Most tapasztaltam azt, hogy nagyapámhoz képest valóban nagyon fiatal. Ahogy ment a ház felé, láttam nagyapám által is leírt könnyed járását, amint szinte siklott a kiszáradt füvön. Az ajtóban megállt, mosolyogva visszanézett rám s mezítláb, szinte lebegve lépett be a ház ajtaján.

Megjelent:

Negyed Évszázad

A Krúdy Gyula Irodalmi Kör Antológiája

Budapest, 2007.

Oldal: Budai-Biró, A kezdet
Buday-Biró család - © 2008 - 2024 - budaybiro.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat